(386) Az elmondás és a megszólalás közötti különbség. A megszólaló történet. Ilyen például a Gyerek és a Tigris (Háló, az első rész utolsó passzusa: "Hárman voltunk és én") története, vagy a "cserélt gyerek" motívuma (in: Keller Helén/Agyregény). Újra és újra megküzdöttem, meg kellett küzdenem elmondásukért, majd újra és újra meg akartam tőlük szabadulni, aztán újra és újra megírtam őket. Vagyis megszólaltak bennem. Ez nem az E. T. A. Hoffmann- vagy Goethe-féle, kívülről diktált történet koncepciója. Ennél jóval kevésbé irodalmias és legalább ennyivel tágasabb, általánosabb összefüggésrendszerről van szó. Magát a rendszert nem látom. De hogy hiányzik belőle az irodalom (az irodalmi technika, mint alakító erő), bizonyosnak tűnik. Lényegre utaló kérdés: miért föltétlenül nyelvi formában kell megjelennie a megnyilvánulandónak? Talán a "nyugati ember" karmája ez, amelynek legerősebb kontúrja - kiemelő, körül- és elhatároló értelemben egyaránt - és burka maga a nyelv. ("A burok föllebben, elszáll. Az ember nem szólal meg többé. Elcsendesedik. Nincs miért megszólalnia. Boldog.") Kétségtelenül áttörhető, felpattintható ez a  "karma", hiszen mily csekély súly az úgynevezett "nyugati ember" az ember fogalmához képest, és az ember az egyetemesség ideájához mérten. Szoktassam le magam akkor a történetek elbeszéléséről? Az irodalomról? A nyelvről? A hagyományos értelemben vett  gondolkodásról? Általános koncepcióként talán nem helytelen elképzelés. De célravezető-e? Segíthet-e az alakítás kényszerű és kényszeredett erősjánoskodása, az alakulás rásegítő természetességével szemben? Ezért foglalkoztat egyre kevésbé az elhallgatás gondolata. Az írásban várakozom. És e várakozás végén nem az elhallgatást, hanem a többé nem megszólalást(387) remélem. Ezért tekintem az írást az elhallgatás jógájának(388).

LB > beszélő anyagot