(416) Fel akartam adni a művészetet, de aztán művészetet csináltam belőle. 27 Még az NN-ben írtam: "Csak egy gesztus. Tovább a megkezdett úton." (III/69). Vagyis: nem némulok el. A kétféle gesztus (mint két véglet). Többhelyütt utaltam már - nemcsak a Háló-ban 28 -, az NN elkezdését közvetlenül megelőző, "lenti lakásban" eltöltött hetekre, amikor addigi életem legszélsőségesebb formájában (pavesei értelemben) vetődött föl bennem a folytatás-elnémulás dilemmája. A folytatás-elnémulás kérdése ugyanis már nem írói kérdésként, miként 1988 körül, amikor az Út Istentől passzusait írtam, hanem a fizikai létezésre vonatkozó kérdésként jelent meg. 1988-ban úgy éreztem, eljutottam egy olyan, szinte káté formájában lepörgő gondolatmenet végéig, amelynek következetes és morálisan vállalható folytatása csakis az elnémulás lehet. Úgy éreztem, minden további szavam az addig leírtak hitelét fogja érvényteleníteni. Írói erősjánoskodásom(417) tehát törvényszerűen "múltam paprikajancsijává" tesz. Nem maga az írás folytatásának ténye keserített el (és szégyenített meg) végsőkig, hanem az ezáltali morális árulás önmagammal szemben. Nyilván ezért radikalizálódott tovább a kérdés, és az írás-elhallgatás dilemmája hamarosan a fizikai lét folytatására/elvetésére vonatkozott. Visszatekintve az 1989-es, néhány hétig tartó "összeomlásra", azt látom, valószínűleg jobban féltem a haláltól (félelmem a legtriviálisabb értelemben vett gyávaságot is tartalmazta; ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy az öngyilkosság viszont bátorság lett volna), mintsem öngyilkos legyek. (Gyermekeim léte ugyancsak növelte halálfélelmemet, de nem a felelősség és hasonló fogalmak felől, hanem mert egészen egyszerűen szerettem őket, jó volt velük, jó volt velük ÉLNEM). Viszonylag hamar beláttam (elfogadtam), hogy egyszerűen képtelen vagyok az elnémulásra, és ezt a belátást már-már kajánul vettem tudomásul. Nem áltattam magam "bölcsességgel", "különbékékről", sorselfogadásról vagy -beteljesítésről szóló maszlagokkal, hanem szinte somolyogva megállapítottam: Ez van, Öreg, mostantól már a kettős árulás terhével élsz tovább (mert miként a tovább írás tényét, a tovább élést is morális árulásnak tekintettem), de hát majd csak menni fog. Innét érkeztem el Ben fentebb idézett, hetyke és lezser megállapításáig (Idenézzetek, milyen fasza gyerek vagyok!) és Jabes drámai, de értelmében (nem hangvételében) katartikus lemondásáig: Lemondás a festésről:: DE :: a lemondást festeni.

LB > lemondás