(319) Didaktikusság - értelmezés - recepció. "Az író, aki igazán teremt, elénk tárja a dolgokat, s eltűnik mögöttük. Semmit sem magyaráz. Azzal hat, hogy amit művel, az érzékletes, hasonlít az alkotó természethez. Az sem okoskodik és fecseg. Csak van. A patakhoz nem járul széljegyzet. Az erdőnek sincs díszítő jelzője. Aki igazi elbeszélő, a felületeket mutatja, s alatta az élet mélységeit. Mindent tud, de erről hallgat. A legokosabb ember is úgy beszél el, mint egy tudattalan gyermek. Elbeszélésének varázsa éppen ebben lakozik: az ellentétben, a ravasz önmegtartóztatásban." Goethe nyomán: "Hogy az olvasó ne kedvetlenedjen el, ha észreveszi a szándékot." Mind a mai napig érvényesnek érzem az intelemben jelenlévő gesztust. Kosztolányi a vegytiszta irodalom ideájáról beszél, hittel teljes vagy tettetett naívsággal, amikor úgy tesz, mintha az irodalom természeti képződmény lenne, és így vonatkoztathatóak lennének rá a természet törvényei. Talán létezik vegytiszta irodalom Kosztolányi értelmezésében (ez azonban éppen annyira spekulatív, mint egy Moliere darab, az Ulysses, vagy egy gépvers, vagy akár a felemlegetett K. idézet). Mégis újra és újra elbűvölnek K. sorai, és a szó legbanálisabb értelmében elszomorít képtelenségem a hitre. A gesztus érvényességét azonban fönntartom, mert fönn akarom tartani. Mert továbbra is bízom azokban a pillanatokban, amelyek - ha csak időlegesen is -, de képesek maradéktalanul föloldódni az idea varázsában. Az "irodalom", ami "csak van", nem irodalom. Az irodalom a spekulációval, az okoskodással, a fecsegéssel kezdődik. [Hasonló dilemma az álom kezelése. Amíg "csak van", addig önmaga. A recepció első rezdülése (rágondolás, emlékezés) megsemmisíti az önazonosságot. Nem értékváltozásról, hanem másik érték létrejöttéről van szó.]

LB > értelmező próza