UTÓLAGOS JEGYZETEK A BEDEKKERHEZ
A "Bedekker" (Történet) a hely meghatározása, a "Séta"
(M. Klein) átmenet a helyből a helyzetbe, a "Visszatérés"
(Josef) pedig a helyzet, a helyzetbe kerülés "regénye". (A Lét-Állapotnak
nincs helye, csak helyzete. Topográfiája csak az életnek van. Az Állapot tér-idő
feletti, végtelen és folyamatos áramlás. Avagy mozdulatlanság. Szemlélet kérdése.)
Bedekker (Történet)
[dömsöd] => "Pupillám megrebben, parányít tágul, és már nem
húzódik össze többé." - Valójában: "Pupillám összeszűkül, és már
nem tágul ki többé." Hiszen: "...már semmi erő le nem fejtheti pillantásom
a fény faláról. A fény lett maga."
[herisau] => Hóba dőlés: Hasra, arccal előre. Nem fölbukik, hanem
megáll, mintegy leereszkedik, lassan beledől a hóba, és "arra gondolt, hogy ő,
itt, akkor most megpihen." A három arc összeér [R. Walser, a b-i lány (<=
Potsdam) és a sajátom.] "Belenyomtam arcomat a hóba, az arcába (arcukba),
és faltam, habzsoltam, lefetyeltem, vedeltem, ittam a számban szétomló, elomló
szemcséket. Aztán hirtelen lecsendesedtem, kinyitottam a szememet, és néztem az
arcomat, az arcát, az arcukat, és teljesen megnyugodtam, mert tudtam, az első személy
végérvényesen kilépett a Történetből."
A háromféle hóba dőlés
Walser: hanyatt, arccal fölfelé, halott.
[herisau]: hasra, arccal előre. Nem fölbukik, hanem megáll, mintegy
leereszkedik, lassan beledől a hóba, stb.
M. Klein: Hanyatt, arccal az ég felé: az arc és az égbolt összeér. "Mozdulatlanul
és véglegesen feküdt, még akkor sem mozdult meg, amikor a távolból egy kutya
rohant hozzá, és izgatott fújtatással belenyomta orrát a vastag posztókabát
gallérjába.
Séta
Jegyzet a Bedekker/Herisau idejéből:
"La Soirée avec Monsieur Teste => Jugendwerk (1896) - Spätwerk; a beszélő, az elbeszélő
intellektus - a néma, az elnémult tudat (intellektus). A "La Soirée avec Monsieur
Klein" címváltozat válasz M. Testére, a mondatra: "Semmi sem vonz annyira,
mint a világosság." Ezután a mondat után nem lehet többé megszólalni. Ezért
zárul ezzel a mondattal az "M. Klein".
"...jeder Wesen einholen wird, dem er immer entgegengegangen ist." A
"harmadik"-motívuma (Hálózat/Háló). "Ki megy melletted mindig
harmadiknak?"
"Éppen az érzés, a hang, az árnyalatok megbízható állandósága, homogenitása
tette lehetővé a lassú elhelyezkedést és a huzamosabb elidőzést. Persze
csábította a gondolat, hogy regénye egy amolyan kedélyes Spazier- und Lesebuch
legyen."
(kimaradt): Többször is megkísérelte lerövidíteni az utat. Szándéka nem volt
észszerűtlen, csak éppen pontatlan. A hajnali órákban, még mindenek
előtt, egyszerűen szabotálta tervét a szervezete. Agya mozdulatlan volt, szemhéja
alá mintha vastag, kövecses zsiradékot kentek volna, végtagjai homokzsákok.
Napközben rendszerint szolgálatban volt. Ha éjszakás volt, vagy a szerencsés
beosztásnak köszönhetően szabadok voltak a délelőttjei, néha nagyszerű, felszabadult
órákat töltött el a szobájában, vagy kiadósakat kerülve a környék remek
kirándulóhelyein. Az íráshoz azonban valahogy túl sok volt a fény. Túl élesek
voltak a kontúrok, túl gyorsan mozgott az agya, túlságosan tisztán látta a képeket
(túl sokat látott belőlük). Az írás bizonyos szakaszaira alkalmas volt ez az
időpont, de nem a leírásra. A délutánokkal nem is próbálkozott. Gyerekkorától
kezdve délutánjai voltak a legtompább és legnyomasztóbb időszakok. Ezek az aránytalanul
hosszúra nyúlt órák úgy feküdtek a mellkasán, mintha betemették volna, vagy
hatalmas, súlyos pokrócokat hordtak volna a testére. Csak a késő este hozott
enyhülést, és ha esetleg sikerült előtte egy szűk órácskát pihennie a súlyok
leoldása után, jó eséllyel helyezkedett el az éjszakában. A sok, részben kényszerű
kísérletezés után be kellett látnia, ebben a napszakban van a legnagyobb esélye
az alkalmasabb pillanatok összegyűjtésére (begyűjtésére). Mert szó sem volt
megragadásról, regényes, teátrális gesztusokról. Éppen az érzés, a hang, az
árnyalatok megbízható állandósága, homogenitása tette lehetővé a lassú elhelyezkedést
és a huzamosabb elidőzést.
Jegyzetek az "M. Klein egy későbbi életrajzírójának
feljegyzéseiből"
"A sisak lebucskázott az asztalról, és arccal, rostéllyal lefelé a földre
zuhant..." (=> hóba zuhanás)
"A test csakis tökéletes nyugalmi állapotban tapasztalható meg a maga
teljességében." (<= "holtpont"; az élet fenntartásához
szükséges lehető legcsekélyebb energia állapota)
"Ha rágondolok, ma is ez a mondat jut az eszembe: Le pauvre klein..." (Hölderlin
'ich werde abgeholt'-motívum. 'Szegény Yorick' - az intellektus, 'szegény klein' - az
ember.)
"Nem hiszem, kedves Barátom, hogy túl sokat kockáztatok, hogy lehetséges túl
sokat, egyáltalán bármit is kockáztatni ezen az úton. Kockáztatni csak mellette
(=> Sziszüphosz) lehetséges."
"Ötödik éve kutatok, és semmi konkrétumot, egyértelmű bizonyítékot nem
tartok a kezemben. Az egyetlen bizonyosság, hogy nincs jelen." (Kettős
értelem: es ist nicht anwesend und es gibt keine Gegenwart.)
"Meg lehet őrülni ettől a felfordulástól, sziszegte, és földúltan bámulta,
ahogy a szobasszony egyik kezével a zsákszáját tartotta, a másik kezével pedig a
papírosokat tömködte egy kis műanyag zsákba." (=> Háló/porcelánkovács)
"Miként szólaljak meg akkor, ha mindent tudok, de semmit sem tudok elmondani
róla?" (Az M. Klein-féle tépelődés folytatása)
"A nagyfejű fiú kissé bambán rámeredt, és azt mondta: Ne vicceljen már, hiszen
csak ül itt óraszámra, minden reggel." (Se regény, se sétálás!)
"Nem tudta, mikor, nem tudta, hogyan, de a legcsekélyebb mértékben sem
kételkedett, hogy el fog jönni az abszolut pillanat, amelyben az alany nem alkot
képet sem önmagáról, sem a külvilágról: nem lesz hasonlítható, viszonyítható,
alany sem többé, csupán a legeslegtisztább, végtelen kiterjedésű tudat, létezés-esszencia,
párlat. Bölcs növény. Irigyelte őt." (Ki kicsodát!?)
Kimaradt a "Sziszüphosz tévedett" passzusból
"...A zengzetesen beharangozott téma rendjén csak bukolikus ürügynek bizonyult.
[Hát senki sem ír valóban a sétáról? A zengzetesen beharangozott téma csak
bukolikus ürügy? Gúnnyal és megvetéssel figyelte, hogy mennyire írtóznak ezek a
szájhősök a magányos sétától, mennyire imádnak fecsegni. Ő persze más. De ő is
csak akkor, amikor hallgat. Nehezen tűrte, hogy éppen a fecsegés maga a műfaj.]
"A dokumentum képtelen katartikus élmény kiváltására..." környezetéből
[A katarzis és a jegyzőkönyv úgy viszonyul egymáshoz, mintha egy megrendítő,
monumentális csatakép mellé a csatát leíró adathalmazt függesztenénk. <= E.T.]
Minél közelebb járunk a lényeghez, annál kevesebbet spekulálunk a lényeg
képzetéről.
A kamra motívumhoz - [Húsz évvel később, egy északi város múzeumában találkozott
egy hasonlónak képzelt helyszínnel. Talán jellegükben lehetett valami közös,
vagy méginkább az eredetükben.]
Nem csekély mértékben azért, mert hosszú ideig úgy gondolta, a Szellem csak
a katakombákban őrízhető meg [M . Klein addigra már vitathatatlanul elég jól
ismerte az érveket. Sorolta volna fel mindahányat? Hogyan száradtak be a nedvek
az írószerszámokban, az agyakban? Ha pusztán a kétkedés lett volna igaz, az
is elég. Mert ha a mondat csupán egyetlen hangjában, jelében kételkedünk, máris
beroskad az egész. Ezért nyomorúságos kudarc a kétkedés, és nyomorúságos vesztes
mindahány kétkedő. És ekkor hátat fordított M. Klein a katakomba elméletnek
is.] Hosszú ideig úgy gondolta, a Szellem csak a katakombákban őrízhető meg,
az ezotérikusok házában, a rejtett jógik tudatában, mert a kor, a tömeg, a nyilvánosság
érintése minden értéket értéktelenné tesz, minden nemest plebejussá ront, minden
fennen járót porba ránt, ellehetetlenít, lealáz, vagyis beleturhál a szenteltvízbe,
ha elé tartjuk. Igazából nem értette, miért van ez. Hiszen a tömeg, mióta az
ember először csomóba összeállt, mindig ugyanaz a vastag, darabos és zavaros
lötty. Lötykölődik ide-oda a sivatagokban, városokban vagy a csatatereken, miként
a szekereken a hatalmas, nyitott dézsákban fuvarozott moslék a kincstári disznóknak.
Mégis jobban bízott az elmúlt századok, évezredek embereiben. Valahogy több
érzést sejtett bennük, de nem értette ennek okát. Talán közelebb voltak a földhöz,
a talajhoz, a röghöz, és mégis közelebb voltak az éghez, a nedvekhez, a húshoz,
mindahhoz, amit a modern ember mintha csak a mesékből ismerne, a meséket viszont
lenézi, hiszen már kinőtt belőlük, és ez a növekedés mintha nem is igen akaródzna
megállni, és csak nő, növekszik, egyre nyúlnak a csontjai, a húsa, a bőre, egyre
vékonyabb lesz, mintha már a Nap is átsütne rajta, mit kezdjen akkor szegény
a regényekkel? Hol hordja a szellemet, ha nincs foglalat, ha nincs tartófelület,
ha minden pusztán ellenállás nélküli átfolyás, stb. [Le is mondott a katakomba
elméletről, pedig roppantul vonzotta a helyszín, a hermetikusság, a földbe zártság,
a elkülönülés, a meg- és elragadhatatlanság. De kinek őrízgették volna ott lenn
a kincseket, hiszen azok a nehéz emberek, súlyos lépteik nyomán, egyre mélyebbre
járták magukat a vágatokban, a könnyűek, légiesek viszont mind magasabbra szálltak
szellő testükkel, súlytalan tudatukkal. Őrízték volna klónozott önmaguknak?
Micsoda badarság. Mit kellene strázsálni ott, ahol kizárólag azonosság létezik,
és mivégett, ha a másik világban ugyancsak. Bárhogyan igazgatta is az agyát,
mindig a fajelméletbe fordult, és tudta, ez bizony helytelen. Mert igenis létezik
olyan szféra, ahol az ilyen és olyan azonosságok fölött mégiscsak összeér az
ember. Ennek viszont semmi köze a regényhez vagy a szellemhez, ahogy akkor gondolta.
Most viszont a regény foglalkoztatta...]
[Nem vitás, remek történetei voltak, egész estéket, irattartókat, polcokat
betöltő.] Ha majd meghal, egész könyvtárakat visz sírba (óh, Afrika!). [Szeretett
is mesélni, bár egyre kevésbé. Ez viszont nem mesélő-, hanem a szó szoros
értelmében beszélő-, hangutánzó kedvének apadásából következett. Ha
viszont kezet emelt a kimondott szavakra, máris vagy elúnta őket, vagy rájuk
sem ismert a papíron. Sohasem értette, ki beszél ilyen csúnyán belőle.]
Persze csábította a gondolat, hogy regénye egy amolyan kedélyes "Spazier-
und Lesebuch" legyen. Mi sem lenne akkor természetesebb, minthogy tóparti
padokon, ligetes sétányok mentén, városi erdők tisztásain, lugasok árnyákában
írjon. [Már csak azért sem gondolhatott komolyan arra, hogy esetleg tóparti
padokon, ligetes sétányok mentén, városi erdők tisztásán írja meg a regényt,
bármennyire csábította is a gondolat, mert ezúttal valóban, pontosabban fogalmazva
valóságos séták közben gyűjtötte a motívumokat. Eddig legföljebb egy "Spazierbuch"-ot
írhatott volna, de nem magát a sétát. Számára a motívumkeresés egyébként mindig
is séta volt, csak éppen mentális séta, és bizonyos szempontból (avagy bizonyos
mértékig) ezek a séták is éppen annyira konkrétak és valóságosak, mintha vastag
talpú bakanccsal és szöges bottal trappolta és szurkálta volna végig a tájat.
Sőt, a közvetlen élmény intenzitását tekintve, gyakran erősebbnek és valóságosabbnak
is érezte ezeket a vertikális utakat... Hamar megtapasztalta, hogy rendkívül
elővigyázatosnak kell lennie, nehogy fennakadjon vagy túlfeszüljön az ereszkedőszál...
Miközben úgy érezte, hogy mindig sikerül visszatérnie és újraindulnia, valójában
egyáltalán nem volt visszatérés, pusztán a pihenőkre hitte azt, visszatért,
és az út folytatására, hogy újra indult... Mígnem egyszercsak arra lett
figyelmes, hogy ugyanazon a vonalon vándorolva, mint korábban, már-már eleusisi
mezőkön vándorol, és most már kizárólag rajta múlik, hogy visszatér-e a felsőbb,
rossz világok egyikébe, vagy esetleg letanyázik itt a hátralévő időre. Szerette
volna megtudni, hogy vajon a horizontális kisétálások hová vezetnek... Rendíthetetlenül
hitt benne, és ez egyáltalán nem volt oktalan avagy ésszerűtlen hit (fizikai
és geometriai képtelensége ellenére), hogy ha ennek a keresztútnak szárait helyes
módon és irányban meghosszabbítjuk, összeérnek. 'Miért kellene, hogy a lélek
és a tudat fizikája, geometriája azonos legyen a rög fizikájával és geometriájával?',
vetette oda kissé ingerülten, akadékoskodó váltótársának. 'Nem éppen az azonosság
lenne természetellenes?"]
Az ős-Brain-ben (19): A művészet mutatvány (Kunststück), a költészet magányos
séta.
* * *
(Visszatérés/ Josef látomásai) "Látta ezt Josef, legalábbis ezt nézte, harag, türelmetlenség vagy az ingerültség legcsekélyebb jele nélkül, és az előbbi belső ajzottság, már-már belső felháborodás, hogy kitakarják előle a teret, is megenyhült, csak éppen únta már kissé a várakozást, és inkább a még mindig elhúzott sötétítő függöny egyik ráncára föltapadt parányi, szabályosan S alakú, valószínűleg fehér cérnaszálat figyelte a K. feje búbja fölötti keskeny sávban, és látta, ahogy pontosan ezt az útvonalat járja be a lakásban, a fekhelyétől a fürdőszobáig, és vissza, éppen egy ilyen S betű vonalát." (=> S formájú alakzat - cérna a függönyön; a lakásban megtett útvonal; a lehulló papír pályája, stb.)
A tinta visszacsorgatás helyszíne (Visszatérés/ J. üvegcséi) a Bedekker/ Roonstrasse erkélyajtóból figyelt konyhája, a szemközti házban ("A második emelet magasságában, a középső három, üres ablakon, mélyen be lehetett látni a lakásba.") Újra nézőpont csere, a látó és a látott összecsúsztatása. (Lásd: Egy különös közjáték; "...egy férfi állt az ajtó mögött, és őt nézte.") Stb.