UTÓLAGOS JEGYZETEK A BEDEKKERHEZ

A "Bedekker" (Történet) a hely meghatározása, a "Séta" (M. Klein) átmenet a helyből a helyzetbe, a "Visszatérés" (Josef) pedig a helyzet, a helyzetbe kerülés "regénye". (A Lét-Állapotnak nincs helye, csak helyzete. Topográfiája csak az életnek van. Az Állapot tér-idő feletti, végtelen és folyamatos áramlás. Avagy mozdulatlanság. Szemlélet kérdése.)

Bedekker (Történet)

[dömsöd] => "Pupillám megrebben, parányít tágul, és már nem húzódik össze többé." - Valójában: "Pupillám összeszűkül, és már nem tágul ki többé." Hiszen: "...már semmi erő le nem fejtheti pillantásom a fény faláról. A fény lett maga."

[herisau] => Hóba dőlés: Hasra, arccal előre. Nem fölbukik, hanem megáll, mintegy leereszkedik, lassan beledől a hóba, és "arra gondolt, hogy ő, itt, akkor most megpihen." A három arc összeér [R. Walser, a b-i lány (<= Potsdam) és a sajátom.] "Belenyomtam arcomat a hóba, az arcába (arcukba), és faltam, habzsoltam, lefetyeltem, vedeltem, ittam a számban szétomló, elomló szemcséket. Aztán hirtelen lecsendesedtem, kinyitottam a szememet, és néztem az arcomat, az arcát, az arcukat, és teljesen megnyugodtam, mert tudtam, az első személy végérvényesen kilépett a Történetből."

A háromféle hóba dőlés
Walser: hanyatt, arccal fölfelé, halott.
[herisau]: hasra, arccal előre. Nem fölbukik, hanem megáll, mintegy leereszkedik, lassan beledől a hóba, stb.
M. Klein: Hanyatt, arccal az ég felé: az arc és az égbolt összeér. "Mozdulatlanul és véglegesen feküdt, még akkor sem mozdult meg, amikor a távolból egy kutya rohant hozzá, és izgatott fújtatással belenyomta orrát a vastag posztókabát gallérjába.

Séta

Jegyzet a Bedekker/Herisau idejéből:
"La Soirée avec Monsieur Teste => Jugendwerk (1896) - Spätwerk; a beszélő, az elbeszélő intellektus - a néma, az elnémult tudat (intellektus). A "La Soirée avec Monsieur Klein" címváltozat válasz M. Testére, a mondatra: "Semmi sem vonz annyira, mint a világosság." Ezután a mondat után nem lehet többé megszólalni. Ezért zárul ezzel a mondattal az "M. Klein".

"...jeder Wesen einholen wird, dem er immer entgegengegangen ist." A "harmadik"-motívuma (Hálózat/Háló). "Ki megy melletted mindig harmadiknak?"

"Éppen az érzés, a hang, az árnyalatok megbízható állandósága, homogenitása tette lehetővé a lassú elhelyezkedést és a huzamosabb elidőzést. Persze csábította a gondolat, hogy regénye egy amolyan kedélyes Spazier- und Lesebuch legyen."

(kimaradt): Többször is megkísérelte lerövidíteni az utat. Szándéka nem volt észszerűtlen, csak éppen pontatlan. A hajnali órákban, még mindenek előtt, egyszerűen szabotálta tervét a szervezete. Agya mozdulatlan volt, szemhéja alá mintha vastag, kövecses zsiradékot kentek volna, végtagjai homokzsákok. Napközben rendszerint szolgálatban volt. Ha éjszakás volt, vagy a szerencsés beosztásnak köszönhetően szabadok voltak a délelőttjei, néha nagyszerű, felszabadult órákat töltött el a szobájában, vagy kiadósakat kerülve a környék remek kirándulóhelyein. Az íráshoz azonban valahogy túl sok volt a fény. Túl élesek voltak a kontúrok, túl gyorsan mozgott az agya, túlságosan tisztán látta a képeket (túl sokat látott belőlük). Az írás bizonyos szakaszaira alkalmas volt ez az időpont, de nem a leírásra. A délutánokkal nem is próbálkozott. Gyerekkorától kezdve délutánjai voltak a legtompább és legnyomasztóbb időszakok. Ezek az aránytalanul hosszúra nyúlt órák úgy feküdtek a mellkasán, mintha betemették volna, vagy hatalmas, súlyos pokrócokat hordtak volna a testére. Csak a késő este hozott enyhülést, és ha esetleg sikerült előtte egy szűk órácskát pihennie a súlyok leoldása után, jó eséllyel helyezkedett el az éjszakában. A sok, részben kényszerű kísérletezés után be kellett látnia, ebben a napszakban van a legnagyobb esélye az alkalmasabb pillanatok összegyűjtésére (begyűjtésére). Mert szó sem volt megragadásról, regényes, teátrális gesztusokról. Éppen az érzés, a hang, az árnyalatok megbízható állandósága, homogenitása tette lehetővé a lassú elhelyezkedést és a huzamosabb elidőzést.

Jegyzetek az "M. Klein egy későbbi életrajzírójának feljegyzéseiből"

"A sisak lebucskázott az asztalról, és arccal, rostéllyal lefelé a földre zuhant..." (=> hóba zuhanás)

"A test csakis tökéletes nyugalmi állapotban tapasztalható meg a maga teljességében." (<= "holtpont"; az élet fenntartásához szükséges lehető legcsekélyebb energia állapota)

"Ha rágondolok, ma is ez a mondat jut az eszembe: Le pauvre klein..." (Hölderlin 'ich werde abgeholt'-motívum. 'Szegény Yorick' - az intellektus, 'szegény klein' - az ember.)

"Nem hiszem, kedves Barátom, hogy túl sokat kockáztatok, hogy lehetséges túl sokat, egyáltalán bármit is kockáztatni ezen az úton. Kockáztatni csak mellette (=> Sziszüphosz) lehetséges."

"Ötödik éve kutatok, és semmi konkrétumot, egyértelmű bizonyítékot nem tartok a kezemben. Az egyetlen bizonyosság, hogy nincs jelen." (Kettős értelem: es ist nicht anwesend und es gibt keine Gegenwart.)

"Meg lehet őrülni ettől a felfordulástól, sziszegte, és földúltan bámulta, ahogy a szobasszony egyik kezével a zsákszáját tartotta, a másik kezével pedig a papírosokat tömködte egy kis műanyag zsákba." (=> Háló/porcelánkovács)

"Miként szólaljak meg akkor, ha mindent tudok, de semmit sem tudok elmondani róla?" (Az M. Klein-féle tépelődés folytatása)

"A nagyfejű fiú kissé bambán rámeredt, és azt mondta: Ne vicceljen már, hiszen csak ül itt óraszámra, minden reggel." (Se regény, se sétálás!)

"Nem tudta, mikor, nem tudta, hogyan, de a legcsekélyebb mértékben sem kételkedett, hogy el fog jönni az abszolut pillanat, amelyben az alany nem alkot képet sem önmagáról, sem a külvilágról: nem lesz hasonlítható, viszonyítható, alany sem többé, csupán a legeslegtisztább, végtelen kiterjedésű tudat, létezés-esszencia, párlat. Bölcs növény. Irigyelte őt." (Ki kicsodát!?)

Kimaradt a "Sziszüphosz tévedett" passzusból

"...A zengzetesen beharangozott téma rendjén csak bukolikus ürügynek bizonyult. [Hát senki sem ír valóban a sétáról? A zengzetesen beharangozott téma csak bukolikus ürügy? Gúnnyal és megvetéssel figyelte, hogy mennyire írtóznak ezek a szájhősök a magányos sétától, mennyire imádnak fecsegni. Ő persze más. De ő is csak akkor, amikor hallgat. Nehezen tűrte, hogy éppen a fecsegés maga a műfaj.]

"A dokumentum képtelen katartikus élmény kiváltására..." környezetéből [A katarzis és a jegyzőkönyv úgy viszonyul egymáshoz, mintha egy megrendítő, monumentális csatakép mellé a csatát leíró adathalmazt függesztenénk. <= E.T.]

Minél közelebb járunk a lényeghez, annál kevesebbet spekulálunk a lényeg képzetéről.

A kamra motívumhoz - [Húsz évvel később, egy északi város múzeumában találkozott egy hasonlónak képzelt helyszínnel. Talán jellegükben lehetett valami közös, vagy méginkább az eredetükben.]

Nem csekély mértékben azért, mert hosszú ideig úgy gondolta, a Szellem csak a katakombákban őrízhető meg [M . Klein addigra már vitathatatlanul elég jól ismerte az érveket. Sorolta volna fel mindahányat? Hogyan száradtak be a nedvek az írószerszámokban, az agyakban? Ha pusztán a kétkedés lett volna igaz, az is elég. Mert ha a mondat csupán egyetlen hangjában, jelében kételkedünk, máris beroskad az egész. Ezért nyomorúságos kudarc a kétkedés, és nyomorúságos vesztes mindahány kétkedő. És ekkor hátat fordított M. Klein a katakomba elméletnek is.] Hosszú ideig úgy gondolta, a Szellem csak a katakombákban őrízhető meg, az ezotérikusok házában, a rejtett jógik tudatában, mert a kor, a tömeg, a nyilvánosság érintése minden értéket értéktelenné tesz, minden nemest plebejussá ront, minden fennen járót porba ránt, ellehetetlenít, lealáz, vagyis beleturhál a szenteltvízbe, ha elé tartjuk. Igazából nem értette, miért van ez. Hiszen a tömeg, mióta az ember először csomóba összeállt, mindig ugyanaz a vastag, darabos és zavaros lötty. Lötykölődik ide-oda a sivatagokban, városokban vagy a csatatereken, miként a szekereken a hatalmas, nyitott dézsákban fuvarozott moslék a kincstári disznóknak. Mégis jobban bízott az elmúlt századok, évezredek embereiben. Valahogy több érzést sejtett bennük, de nem értette ennek okát. Talán közelebb voltak a földhöz, a talajhoz, a röghöz, és mégis közelebb voltak az éghez, a nedvekhez, a húshoz, mindahhoz, amit a modern ember mintha csak a mesékből ismerne, a meséket viszont lenézi, hiszen már kinőtt belőlük, és ez a növekedés mintha nem is igen akaródzna megállni, és csak nő, növekszik, egyre nyúlnak a csontjai, a húsa, a bőre, egyre vékonyabb lesz, mintha már a Nap is átsütne rajta, mit kezdjen akkor szegény a regényekkel? Hol hordja a szellemet, ha nincs foglalat, ha nincs tartófelület, ha minden pusztán ellenállás nélküli átfolyás, stb. [Le is mondott a katakomba elméletről, pedig roppantul vonzotta a helyszín, a hermetikusság, a földbe zártság, a elkülönülés, a meg- és elragadhatatlanság. De kinek őrízgették volna ott lenn a kincseket, hiszen azok a nehéz emberek, súlyos lépteik nyomán, egyre mélyebbre járták magukat a vágatokban, a könnyűek, légiesek viszont mind magasabbra szálltak szellő testükkel, súlytalan tudatukkal. Őrízték volna klónozott önmaguknak? Micsoda badarság. Mit kellene strázsálni ott, ahol kizárólag azonosság létezik, és mivégett, ha a másik világban ugyancsak. Bárhogyan igazgatta is az agyát, mindig a fajelméletbe fordult, és tudta, ez bizony helytelen. Mert igenis létezik olyan szféra, ahol az ilyen és olyan azonosságok fölött mégiscsak összeér az ember. Ennek viszont semmi köze a regényhez vagy a szellemhez, ahogy akkor gondolta. Most viszont a regény foglalkoztatta...]

[Nem vitás, remek történetei voltak, egész estéket, irattartókat, polcokat betöltő.] Ha majd meghal, egész könyvtárakat visz sírba (óh, Afrika!). [Szeretett is mesélni, bár egyre kevésbé. Ez viszont nem mesélő-, hanem a szó szoros értelmében beszélő-, hangutánzó kedvének apadásából következett. Ha viszont kezet emelt a kimondott szavakra, máris vagy elúnta őket, vagy rájuk sem ismert a papíron. Sohasem értette, ki beszél ilyen csúnyán belőle.]

Persze csábította a gondolat, hogy regénye egy amolyan kedélyes "Spazier- und Lesebuch" legyen. Mi sem lenne akkor természetesebb, minthogy tóparti padokon, ligetes sétányok mentén, városi erdők tisztásain, lugasok árnyákában írjon. [Már csak azért sem gondolhatott komolyan arra, hogy esetleg tóparti padokon, ligetes sétányok mentén, városi erdők tisztásán írja meg a regényt, bármennyire csábította is a gondolat, mert ezúttal valóban, pontosabban fogalmazva valóságos séták közben gyűjtötte a motívumokat. Eddig legföljebb egy "Spazierbuch"-ot írhatott volna, de nem magát a sétát. Számára a motívumkeresés egyébként mindig is séta volt, csak éppen mentális séta, és bizonyos szempontból (avagy bizonyos mértékig) ezek a séták is éppen annyira konkrétak és valóságosak, mintha vastag talpú bakanccsal és szöges bottal trappolta és szurkálta volna végig a tájat. Sőt, a közvetlen élmény intenzitását tekintve, gyakran erősebbnek és valóságosabbnak is érezte ezeket a vertikális utakat... Hamar megtapasztalta, hogy rendkívül elővigyázatosnak kell lennie, nehogy fennakadjon vagy túlfeszüljön az ereszkedőszál... Miközben úgy érezte, hogy mindig sikerül visszatérnie és újraindulnia, valójában egyáltalán nem volt visszatérés, pusztán a pihenőkre hitte azt, visszatért, és az út folytatására, hogy újra indult... Mígnem egyszercsak arra lett figyelmes, hogy ugyanazon a vonalon vándorolva, mint korábban, már-már eleusisi mezőkön vándorol, és most már kizárólag rajta múlik, hogy visszatér-e a felsőbb, rossz világok egyikébe, vagy esetleg letanyázik itt a hátralévő időre. Szerette volna megtudni, hogy vajon a horizontális kisétálások hová vezetnek... Rendíthetetlenül hitt benne, és ez egyáltalán nem volt oktalan avagy ésszerűtlen hit (fizikai és geometriai képtelensége ellenére), hogy ha ennek a keresztútnak szárait helyes módon és irányban meghosszabbítjuk, összeérnek. 'Miért kellene, hogy a lélek és a tudat fizikája, geometriája azonos legyen a rög fizikájával és geometriájával?', vetette oda kissé ingerülten, akadékoskodó váltótársának. 'Nem éppen az azonosság lenne természetellenes?"]

Az ős-Brain-ben (19): A művészet mutatvány (Kunststück), a költészet magányos séta.

* * *

(Visszatérés/ Josef látomásai) "Látta ezt Josef, legalábbis ezt nézte, harag, türelmetlenség vagy az ingerültség legcsekélyebb jele nélkül, és az előbbi belső ajzottság, már-már belső felháborodás, hogy kitakarják előle a teret, is megenyhült, csak éppen únta már kissé a várakozást, és inkább a még mindig elhúzott sötétítő függöny egyik ráncára föltapadt parányi, szabályosan S alakú, valószínűleg fehér cérnaszálat figyelte a K. feje búbja fölötti keskeny sávban, és látta, ahogy pontosan ezt az útvonalat járja be a lakásban, a fekhelyétől a fürdőszobáig, és vissza, éppen egy ilyen S betű vonalát." (=> S formájú alakzat - cérna a függönyön; a lakásban megtett útvonal; a lehulló papír pályája, stb.)

A tinta visszacsorgatás helyszíne (Visszatérés/ J. üvegcséi) a Bedekker/ Roonstrasse erkélyajtóból figyelt konyhája, a szemközti házban ("A második emelet magasságában, a középső három, üres ablakon, mélyen be lehetett látni a lakásba.") Újra nézőpont csere, a látó és a látott összecsúsztatása. (Lásd: Egy különös közjáték; "...egy férfi állt az ajtó mögött, és őt nézte.") Stb.