Már nincs sok időm, mert tegnap újra elkezdtem írni. (1996. július 4.)

(1996. július 10.) Újra sokat foglalkoztat a módszer. Kétségtelen, mindig is lenyűgöztek a nagy, epikus szövegfolyamok, és ha később, kissé keserű cinizmussal megmosolyogtam is őket, bensőmben továbbra is vágytam egy proustiádára vagy egy Musil-féle nagyoperai gesztusra. Az N.N. "széttördelése" ugyanakkor jó iskola volt a számomra, hogy az "egész" (?) felé inkább a fragmentalizálódás által közelíthetek. Az emberi agy szerkezetének is nyilván ez a technika felel meg a leginkább. Az alapkérdés persze továbbra is az, miként lehet írni nem a "megőrzött", hanem éppen az "elveszített" nyelv tapasztalatával. Miként lehet írni a nyelvi kifejezhetetlenség ellenére úgy, hogy valójában nem az N.N., hanem írói létem legeslegelső tételmondata a "tulajdonképpen hallgatnom kellene" banalitása. A hallgatás nem meggyőző gesztus, hiszen a gondolkodás is nyelvi - tehát eredendően terméketlen - közegben zajlik. A nem-írni és nem-gondolkodni kettős parancsa mint módszer viszont sületlenség, mert fizikailag megvalósíthatatlan. Vagy képtelen vagyok elképzelni, miképpen kapcsolhatnám ki szellemi tevékenységet szükségszerűen végző lényként a gondolkodást. Az emésztés-ürítés folyamatát sem tudom leállítani. És ha netán sikerülne is: nem látok be a gondolatmentes lét által esetleg megnyíló esélyekbe. Nem értem, miért nem adom meg magam bizonyos fizikai törvényszerűségeknek, mi húzódik meg a nem-megadás okrendszere mögött. Mégiscsak valamiféle intuitív sejlés egy megragadhatatlan, nyelven túli szellemiségről? (1996. augusztus 14.)

LB