(104) A gondolkodó (tehát megszólaló) ember tragikuma nem elsősorban filozófiai, hanem orvosi probléma. Ha föllázadna valaki a füle ellen, mert nem lát, vagy búskomorságba süllyedne a szeme miatt, mert nem hall; gyűlölné, káromolná a szaglószervét, mert nem ízlel; a legagyafúrtabb módon edzené ízlelőbimbóit a szaglásra, nyilván nem filozófiai, hanem pszichiátriai szempontból vizsgálnánk esetét. Évtizedekig észrevétlen maradt bennem a pszichózis(105). Vajon kik plántálták belém ily ördögi leleménnyel? A tanáraim? A mestereim? Őseim? És talán éppen a megtévesztés által válhattak mentoraimmá? Mindegyikük azt tanította: a fül lát. És én hittem nekik. Hittem a kultúrának, a közegnek, amelyben közlekedtek, alakultak a gondolataim; a lángelméknek nevezett szélhámosoknak, elvakultaknak, jóindulatú naíváknak, ostobáknak, az uszítóknak, akik ártatlan szemforgatással tüzeltek föl önmagam ellen, ugratták össze szellemem addig békés természetű teremtményeit. A beavatkozás évtizedekig nyomtalan maradt, mint egy embrión, méhen belül végzett műtét.

LB > pszichózis