(65) A hiábavalóság és az ismétlési kényszer kedvenc analógiasorát folytatva: Természetes, hogy ez a formai (ábrázolási) forradalom is alapvetően átrendezi a pályát, megváltozatja(66) a fölállást, miként az is természetes, hogy teljességgel mindegy, hányan, mivel, milyen szabályok és taktikai lelemények szerint játszanak, ha úgy sem lőhetnek gólt. Ettől azonban még örülhetnek magának a játéknak (út). És eközben újra eltűnődhetnek a kérdésen: van-e kapu, labda, van-e egyáltalán lábuk? Pusztán a felpöffedt szöveg- és kultúrkörnyezet pirít rá a favicc mesélőre. Az ember nem ereget finom társaságban. Nem elsősorban azért, mert büdös, hanem mert alkalmatlan környezetben és pillanatban idézi föl a hús és a föld közelségét.

LB > hiábavaló