[drezda] Potsdam volt a második utam keletre. Először Drezdában jártam, a helleraui kaszárnyában, amelynek központi épülete az egykori Schauspielhaus volt. Nyolcvan éve forradalmi hatással volt ez a színhely a művészetre és a kultúrára, írta néhány hónappal később egy lelkes újságíró. A környező barakkokat és a színházépületet még nem nyitották meg, csak a terepet járhattuk be. Egy festőnő belvárosi lakásában laktam. Tíz év után szokatlan volt az   urbánus sivatag, a mindenen szét- és keresztülszivárgó rothadás. Mindenkit máshová kvartélyoztak be. Másnap közös reggelire gyűltünk össze a festőnőnél. Hosszú, súlyos faasztalnál ültünk. Ettük a kötelező reformkosztot, és a helleraui performansz-fesztivál terveiről beszélgettünk. Aztán a festőnő arról beszélt, hogy nem volt Buchenwald. Fölnéztem, és láttam a szemében, hogy ő is ott volt. "Nem értelek", mondtam. Vállig érő, dús, sötét haja volt. Ellenségesen nézett vissza rám. "Miért mondod ezt", kérdeztem. Lecsapta a kést az asztalra, és kirohant a szobából. Boris értetlenül bámulta a jelenetet. A kocsiban próbáltam elmagyarázni neki, hogy aki onnét jön, egyik sem normális. G. Z. mondta ezt, évekkel azelőtt. Zürichből érkezett, akkor találkoztam vele először. Különös, néha úgy emlékszem, Magyarországon találkoztunk először. Kora este volt, a Wesselényi utcából fordultunk be az Akácfa utcába, a Teréz-templom felé. Egymás mellett lépkedtünk, és én hevesen magyaráztam. Vigyázzon a politikával, mert ha elkapja a gépszíj, a kezét roncsolja szét először. G. egyetértően bólogatott. Álmodhattam a jelenetet, mert akkor egyikünk sem lehetett Magyarországon. Valójában a Deutschlandfunk kölni épülete előtt álltunk. Nem ilyennek képzeltem G.-t. Lehetetlennek találtam, hogy egy lírai költő hájas, és disznószemei körül zsíros drioptriakarikák csillognak. Ugyanakkor szelíden és ízesen mesélt, mint egy népmesei hős. Kidobták a robogó vonatból, hónapokig bújkált, aztán valaki vagy valakik kiváltották. Következő alkalommal viszont már valóban Budapesten találkoztunk, egy eklektikusan berendezett, Dohány utcai Steak-Housban. Orson Wellesként érkezett, kifogástalan öltönyben, mellényben, és joviálisan rendelkezett a hajbókoló tulajdonosnak. Nem akkor mondta, de azóta sem találtam pontosabb mondatot: Aki onnét jön, egyik sem normális. Amikor a reggeli után elbúcsuztam a festőnőtől, rámosolyogtam, és bocsánatot kértem a történtekért. Megrendülten néztem pergamen bőrét. A túlélők közül mindig a kápók húzzák a rövidebbet. Nem tudnak emlékezni. Arca úgy pergett szét tekintetemben, mint a száraz homok. A férje kényelmetlenül feszengett mellette. Pisilnie kellett. A Nikolai-Kirchénél leverték a veséjét.

Dobj újra, és lépd a kétszeresét annak, ahányat dobtál---