\\\\
|| für
alice || kelet-tranzit
|| retrospektív
|| luxembourg-kert
|| exit game
|| hard
rain || johanna
|| kreatúra
|| nyolc
perc || törlesztés
|| háló
|| agyregény
|| gólem
|| hálózat
|| nn-füzetek
|| 504 || via
deus || más
|| -ból/ből
|| fb
# @
=> de/en
__\\
I.
Kedves Péter,
végtelenül meghat, hogy könyvbe öntötted
történetünket, hogy a szerelmes párok közül épp a mi kettősünk ihletett meg,
hiszen foglalkozhattál volna Daphniszékkal vagy Ámorékkal is, de épp ránk esett
a választásod.
Kérdésünk, miért épp mi lettünk utolsó könyved főszereplői, miért épp a történet
vége érdekel? Befogadók vagyunk, mint ezt előtörténetünkből Te is tudod, épp
befogadásunk által váltunk ismertté, így a Te történetedet is örömmel fogadtuk,
tettük lakónkká, ám tényleg kérdezzük, miért épp ránk esett a választásod?
Manapság nem szokás velünk foglalkozni, vagy csak elkerülte volna valami a figyelmünket?
Vannak mainapság született irodalmi előképei a művednek? És ha nem veszed indiszkréciónak,
van-e valami más oka, hogy épp mi állunk a figyelmed előterében?
Köszönjük a könyvet, bármikor megszállhatsz nálunk vagy elidőzhetsz az árnyékunkban,
szeretettel,
Philémón és Baukisz
~~~~~~~~~~~~~~~
Bocsássatok meg, de nem megy a megszólítás.
Mindenfélével próbálkoztam gondolatban, de vagy túl bizalmaskodónak, vagy kínosan
esetlenre sikeredtek szavaim. Az az igazság, hogy nem én választottalak Titeket,
hanem minden bizonnyal Ti választottatok ki engem, szavaitokkal élve: befogadtatok,
befogadtátok hőseimet a történetbe, a történetünkbe. Igen, kivételesen most
tényleg hősökről beszélek, hiszen tudjátok, az öregség nem gyáva embereknek
való.
Tudom, súlyos illetlenségnek hathat a fennkölt, csiszolt szellem számára, de
be kell vallanom, csak utólag ismerkedtem meg veletek. A fontos előképeket egyébként
sem fontos föltétlenül ismernünk, hiszen szívünk mélyében úgyis tudjuk őket.
Bizonyos dolgokon gondolkodva azonos forrásvidékre jut az ember. Így törvényszerű,
hogy a Ti csillagképetek is felfénylett a két öregember hátterében.
Miért éppen a történet vége érdekel? Mindig is úgy éreztem, hogy az életemet,
az életet, a halál felől indulva érthetem meg. Arról az igazán nem elhanyagolható
apróságról nem is beszélve, hogy reggelente, amikor a tükörbe nézek, széjjelfutó
vonásaim közül egyre gyakrabban a halál néz vissza rám. Nincs semmi tragikus
a tekintetünkben, inkább csak érdeklődés, és persze egy kis melankólia, egy
kis blues. Az övében együttérzésből, az enyémben pedig - de talán hagyjuk ezt
most.
Mást talán felzaklat, engem megnyugtat ez a szemtől szemben. Segíti az elhelyezkedést,
rásegít az állapotra. Egyébként is mindig így képzeltem, így akartam. Szembefordulva
és nem kihátrálva. Nem hősködésből, hanem kíváncsiságból. Ha nem lenne testem,
azt mondanám: csupán kíváncsiságból halok meg.
Hamarosan tehát mérhetetlenül sok időm lesz kozmikus csavargásokra, és akkor
örömmel teszek eleget szívélyes meghívásotoknak is.
Üdvözlettel: Farkas Péter
II.
Kedves Barátom! Nyilván meglepődik
a levél felütésén, és lázasan keresi majd a néma sorok mögött megszólalót. Nem
valószínű, hogy emlékezete segítségére lesz, hiszen utolsó érintkezésünk idejétől
évtizedek választanak el minket. Találkozásaink egyébként is rám tehettek mélyebb
benyomást. Talán nem is sejtette akkor, milyen fontos volt számunkra kapcsolatunk,
mennyire sokat jelentettek nekem együttlétünk órái. Nemcsak az atyai barátot
és a tudóst tisztelhettem Önben, hanem a legkiválóbb mesteremet is. Ön nyilván
nem sejtett ebből semmit, hiszen amit én kivételes adományként vehettem át,
az az Ön természete volt. Tudtam, csak idegenkedéssel fogadná a rajongást, amelyet,
bevallom, néha nehezemre esett visszafogni, mint minden, túlzásaiban is hiteles
érzelmet. Az idő multával talán nem veszi tolakodásnak a bizalmas hangvételt.
Nyilván ma sem lennék ennyire vakmerő szemtől szemben. Az írás azonban mindig
hajlamossá tett a vakmerőségre. Amikor rábukkantam a Városi Könyvtárban az Ön
munkájára, döbbentem rá nemcsak az utolsó találkozásunk óta eltelt idő roppant
távolságára, hanem ennek az időszaknak a súlyára is. Egy már régóta tervezett
dolgozathoz gyűjtöttem anyagot, pontosabban fogalmazva motívumokat. A téma ugyan
nem a nyelvészet tárgyköréből került ki, a gondolati szerkezet tervezgetése
közben azonban egyszer csak belecsúsztam bizonyos nyelvészeti kérdésekbe.
Most, újra rátalálva és újraolvasva a művét kérdezem hát, kedves Barátom, a
Nyolc perc című regényében milyen nyelvi apparátussal dolgozott? Az eltávolítás,
a kiüresítés, a könnymentes búcsú nyelvezetét milyen eszközökkel teremtette
meg? (Már ha jól értem egyáltalán a nyelvteremtését.) Hogy értse, Mester, amit
kérdezek, egy példával élek: az "öregasszonynak elmaradt az emlékezete",
itt az elmaradt ige használatával olyan természetesnek állítja a leépülést,
mint a menstruációs ciklus elmaradását, ez nyelvi játék volna, mely a regény
terében sokszor helyet kap vagy az idő kitágítása? Azt állítja ezzel, hogy a
dolgok visszavétele már sokkal hamarabb elkezdődött, s a végső visszavétel csak
az utolsó játékos levétele a sakktábláról, egy játékosé, semmivel sem több?
Esetleg elmegy akár odáig is, hogy az Úr adta, az Úr elvette? Áldott legyen?
Nem zavarom tovább, Mester, kérem, ha ideje engedi, válaszolja meg a kérdéseimet,
ez nagyban segítené munkámat. G. halálának hírét szomorúan vettem. Barátom volt.
Tisztelettel gondolok Önre,
K.
~~~~~~~~~~~~~~~
Kedves K.!
Megtisztelő gesztusnak tartom, hogy
visszahajol hozzám az időből, megszólít, és ezzel újra lehetővé teszi számomra
a megszólítást. Persze, hogy pontosan tudom, ki a levél írója, miképpen Ön is
pontosan emlékezett a nem átvett levél feladójára, csupán a címzettet felejtette
el...
Több alapvető kérdést érintenek szavai, így csupán egyetlen kulcsszót emelnék
ki a mondataiból, és ehhez fűznék néhány gondolattöredéket. A "visszavétel"
életem és a nyelvvel való foglalatosságom egyik alapvető fogalma. Rendszerint
kettős értelemben használom. Egyrészt a visszafogás, fokozatos csökkentés, másrészt
az újra birtoklás, visszaszerzés értelmében.
Az írás, legalábbis számomra, nem más, mint az elnémuló nyelv újra és újra visszavétele.
Jó tíz évvel ezelőtt, ugyanerről: "Passzusok az ellehetetlenülésről. A
nyelv, a rendszerré szervezett meghiúsulás visszaadásának, visszavételének kísérlete."
Hadd idézzem Nelly Sachs-ot: "A megszólalás, a szó csupán egy eszköz, hogy
megóvjuk a légzést a fulladástól." Ez a motívum, értelemszerűen, minden
írásomban, minden szavamban jelen van.
Gondoljon csak a különös sorsú "Agyregény" éppen megnémulni készülő
főhősére, aki szerelmi mámorában, az első közös éjszaka helyszíne felé igyekezve
így szól kedveséhez: "Visszaadtad a nyelvemet!" Mire az igen praktikus
szemléletű lány menten azt válaszolja: "Annak még hasznát vesszük."
De fölidézhetném M. Klein vagyis Monsieur Klein elhatározását is: minden szót
csak egyetlenegyszer ír le hátralévő életében. A "Gólem"-ben pedig
nem egy gondolati csapás a visszaadás és visszavétel csomópontok között húzódik,
és nyilván Ön is tudja, hogy utoljára írt, még nem publikált szövegem egyik
főhőse, a költő Antcsel Pál, közismertebb nevén Paul Celan, amikor leáztatja,
visszacsorgatja a tintát kéziratairól, nem tesz mást, mint visszaadja a szavait,
és ezzel folytaja az élet, létezése visszavételét, a visszafogás, lassítás,
redukció értelmében.
A visszavétel fogalmában folyamatosan áramló kettős értelem, a "fizikai
idő" előrehaladtával egyre gyakrabban egyidejűleg van jelen. A dolgok visszahúzódása
ugyanis lehetőséget ad az ugyan bennünk örökkön meglévő, de hosszú ideig mégis
távollévő dolgok visszavételére. Számos utalás, epizód utal erre a "Nyolc
perc"-ben is.
A visszavétel a redukció, üresedés értelmében nem más, mint helycsinálás, szálláscsinálás
egy másfajta, a tudat alapállapotát kitöltő ürességnek, majd pedig a halálnak.
Némely keresztény szerző a kenózis, a kiüresedés fogalmát használja erre a folyamatra.
Én egy rejtett vagy nem rejtett (már nem emlékszem pontosan) jogi történetét
idézném föl ehelyütt. Élete utolsó óráiban mestereket, orvosokat hívtak hozzá,
a fia pedig így beszélt: "Emlékezz apám a tanításokra, a mesterek szavaira."
A férfi azonban csak mosolygott, és azt mondta: "Mindent elfelejtettem.
Nincs mire emlékeznem."
Igen, a visszavétel, a szó mindkét értelmében, jóval hamarabb elkezdődik, mint
az első fog elvesztése. S a záró lépés valóban nem más, mint az utolsó játékos
levétele a sakktábláról. Ha lesz kegyelmi állapot az életemben, akkor az nem
lesz más, mint éppen ennek a bábuktól megszabadult sakktábla ürességének beáramlása
a tudatba. És csak utána a halál. Ezt kívánom mindkettőnknek.
Üdvözlettel: Farkas Péter
III.
Kedves Távoli Farkas Úr,
Ön, ha nem haragszik meg a kijelentésért,
mintha szeretne kívül állni, nem jelen lenni, távol lenni attól, amihez mégiscsak
valahogyan tartozik. És távol álljon tőlem, hogy ebből következtetéseket vonjak
le, de talán ezzel kapcsolatban áll az a fajta törekvése, hogy műveit valamivel
eltávolítsa.
Ilyen eltávolításnak érzem néhány különös szövegformáló eszközét. Legyen az
partitúra, kapcsolási rajz, hipertext vagy akár az olyan címbeli utalás, ami
a könyvben nem magyarázódik meg. Ön úgy tíz éve egy helyütt azt nyilatkozta,
hogy: "A számítógép megjelenésével alapveto fordulóponthoz érkezett az
irodalom. A lineáris írás és olvasás szerintem elobb-utóbb eltűnik. A szöveg
[...] újabb dimenziót kap. Hasonló változás történhet az irodalomban, mint a
művészetben, amikor megjelent a síkfestészet után a térábrázolás." Még
mindig így gondolja? Vagy mióta új könyvében visszavett az eltávolítási trükkökből,
mindenesetre sokkal hagyományosabban távolítja el a szöveget, már Ön sem a hipertextet
tartja az irodalom új terének?
Az Ön
Jake Smile-ja
~~~~~~~~~~~~~~~
Kedves Jake!
Nem vitás, inkább vagyok néző, mint
szereplő. Ez, szerintem, elsősorban alkati kérdés, és nem stratégia. Van Füst
Milánnak egy gyönyörű verse, "Zsoltár" a címe, csupán egy szakaszt
idézek belőle: "Ó, Uram, én mozogni nem kívánok - - -/ Én pici helyen dideregve
űlni akarok, én komplikációktól félek:/ S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós
mézfürdőbe lök az Álnok/ És kijövök és piszokban élek - - -". Talán meglepi,
ha ezek után azt mondom: egészséges, tevékeny, a legkevésbé sem lelkibeteg,
jókedélyű, családszerető nyárspolgár vagyok, akihez igen közel állnak ezek a
sorok. Ennyit az emberről.
A művek eltávolítására vonatkozó megállapítását nem igazán értem. Mitől, kitől
vagy mihez képest távolítanám el őket? Az Ön által példának felsorolt szövegformáló
eszközök talán szokatlanok, de ezeket nem az "eltávolítás" szándékával
használtam. Esetleg meg kellene kísérelni nagyobb elszántsággal közelíteni ezekhez
az írásokhoz, és akkor kiderülne, hogy nem is olyan nagy az a vélt távolság.
Induljunk ki az alaphelyzetből. Nem régen ezt írtam a Litera-naplóba:
"A hipertext, a kilencvenes évek közepén, az életemet mentette meg. Ez
persze most nagyon drámaian hangzik, de éppen ilyen drámai volt a helyzetem
is. Lefordítva: írói válság. 1994-ben, anélkül hogy pontosan tudtam volna, mire
gondolok is valójában, ezt írtam valahová: Nem, ehhez az asztalhoz nem ülök
vissza többé. Neveltetéssemmel ellentétben úgy éreztem: a nagyepika végleg ellehetetlenült.
Képtelen voltam felfogni, mi késztethet valakit a XX. század végén arra, hogy
nekiüljön egy 500 oldalas történetnek. Kissé nyeglén fogalmazva: nem volt merevedésem
a történetekre. Szerényebben: a történeteimre. Egyszerűen abszurddá vált számomra
a nyelvi linearitás. Akkor is, ha a nyelven belül talán nem is létezik más.
Hallgatni viszont gyáva voltam. A hipertext viszont, mint pozitúraváltás, újra
lehetővé tette az együttélést az írással."
Egy tíz évvel ezelőtti, úgymond "nyilatkozatomra" utalva azt kérdezi,
hogy még mindig úgy gondolom-e, ahogy akkor fogalmaztam. Igen. Vagy nem. Esetleg
talán. Nem kétséges, a számítógép megjelenésével alapvető fordulóponthoz érkezett
az irodalom, és ez mind az írás-, mind pedig az olvasási módszert alapvetően
megváltoztatja. A kérdés nem az, hogy ez így lesz-e, hanem az, hogy ez a fordulat
mennyi időt vesz igénybe, és az előbbi, tulajdonképpen unalmas, általános megállapításban
leírtak, miféle változásokat hoznak majd. Ami pedig a hipertextet illeti: kétségtelenül
egyike lehet az irodalom új terének. Ezen gyakorlatoztam a "Gólem"-mel,
a kísérletre szánt hét év azonban nem elegendő egyértelmű válaszok megfogalmazására.
Miért fordultam, ha úgy tetszik "vissza" a hagyományos elbeszélési
formához? Mert nekem, mesterkéltsége, tökéletlensége, korlátoltsága ellenére
még mindig ez a természetes közegem. Ez is alkati kérdés.
Befejezésül egy kurta megjegyzés "eltávolítási trükkjeimmel" kapcsolatban.
Udvariasan szólva, nem éppen szerencsés kifejezés ehelyütt "trükkökről"
beszélni. Természetesen, amennyiben a nem tudom milyen irodalmi standarttól
eltérő szövegformáló eszközöket a trükkök kategóriájába soroljuk - akár például
az időmértékes verselést is -, akkor semmi kifogásom sincs a trükk kifejezés
ellen.
Üdvözlettel: Farkas Péter
IV.
Tisztelt Uram!
Író volnék. Sokáig azt terveztem,
hogy nagyobb leszek Thomas Mann-nál, ma már viszont a fűszálon a pici él akarok
lenni. De én is csak halkan mondom.
És azt hiszem, hogy könyvem alapvetően realista könyv, annak ellenére, hogy
az álmok és az éberálmok valóban fontos szerepet játszanak benne, igaz, nemcsak
ebben a könyvben, hanem az életemben is. Az álomlét éppen olyan fontos az életemben,
mint a hagyományos értelemben vett, "konkrét" létezés. Néhány évvel
ezelőtt, eléggé fáradságos módon, elsajátítottam annak a technikáját, hogyan
emlékezzem vissza rendszeresen az álmaimra, hogyan lehet generálni az úgynevezett
lucid álmot. Ez egy köztes állapot a klasszikus álom és az ébrenlét mezsgyéjén,
amelyben az embernek még az a lehetősége is megmarad, hogy esetleg beleavatkozzon
az álom alakulásába. Többek között ilyen jellegű, látott élményeimről és tapasztalataimról
számolok be a kötetemben.
Mondja, érez valami közöset kettőnk művészetében? S ha igen, elmondaná, mi az,
s miért? S mondja, Ön is képes lucid álmot generálni? Hogyan? Esetleg képes
beleavatkozni az álom alakulásába is? Erről beszámolna nekem, hogy Magánál hogyan
megy ez? Illetve megy ez, ment valaha vagy úgy érzi, menni fog?
Akárhogy is, én most megyek. Alkonyodik. Mintha felülről szennyes vizet engednének
egy ragyogóan kivilágított akváriumba.
Tisztelettel,
Írótársa,
P.F.
~~~~~~~~~~~~~~~
Hát maga is? És magának sikerült?
Kétségtelen, voltak pillanatok, amikor nagyobb voltam, mint Mann Tamás, de aztán
ezek a pillanatok elmaradoztak. A fűszál variáció egyébként ma már éppen úgy
nem izgat, mint a mann-tamásos. Ha egyáltalán valami, akkor legnkább semmi szeretnék
lenni, mint az egyik kedves szufi történetem fakírja. Esetleg
elmondom majd ezt is, de egy másik levélben.
Természetes dolog, ha az ember éberen fordul a létezés különböző dimenzói felé.
Nyilván nem kell mondanom, hogy a mai, úgynevezett civilizált környezet ostoba
és értéktelen zajkeltő, íz, szag és vizuális szemetet ontó eszközeivel végzetesen
eltompíthatja érzékeinket. Észlelő apparátusunk azonban éppen úgy tisztítható,
mint a WC-csésze használat után. Pusztán egy kis helyismeret és erős szándék
kell hozzá. Ha ez Önnek sikerül, és így éberen vagy legalábbis éberebben mozog
a különböző tudatállapotokban, és minderről szerencsés kézzel beszámolni is
képes, akkor esetleg szívesen olvasnám híradásait.
Mindenki képes lucid álmot, népszerűbb nevén éberálmot generálni, és ennek lezajlását
befolyásolni. A különböző technikák elsajátításának irodalma tengernyi. Jobban
jár, ha ezek tanulmányozásával kezdi, és nem kétsoros, bulvárlap terjedelmű
tanácsokkal - ehelyütt én sem szolgálhatnék többel -, vagy hétvégi workshoppokkal,
ahol még a megvilágosodás is benne van a tandíjban.
Egy tanácsot azonban, ha megengedi, szívesen adnék. Ne induljon el erre az útra
tapasztalt vezető nélkül, mert az idegi és a fizikai megterhelést, komolyabb
zavarok nélkül, csak helyes szabályozással lehet elviselni.
Üdvözlettel: Farkas Péter
V.
Kedves Mester,
Bocsásson meg.
Tegnap bóklásztam csinos, angol kertté szelídített labirintusomban, fát ültettem,
virágot szedtem, s az alábbi mondatok jutottak közben valamiért eszembe:
"Plus je pense, plus je pense" (Minél többet gondolkodom, annál többet
gondolkodom) (Paul Valéry).
"Illúzió, hogy ha valamit elgondoltunk, akkor elgondoltunk valamit."
(H. Kröger),
"A műnek magában kell foglalnia saját recepcióját is." (Elfriede Jelinek),
"...példákat kell rá keresnem." (Pascal),
"A halál tart ébren." (Joseph Beuys),
"Nem akarok gondolkodni, mert a gondolkodás halál." (Nizsinszkij),
"Egyetlenegy könyv elég lett volna." (Cioran)
"Ha kérdezni akartok, jöjjetek vissza máskor."(Max Weber),
"A költészet itt egészen lassan íródik" (Robert Walser),
Nem tudom, mi ihlette, hogy épp ezek jutottak az eszembe, de mégsem tudtam magam
kivonni a hatásuk alól.
Tudja, ha nem kertészkedem, akkor mostanában írok (és persze, Ön tudja, milyen
ezt a két szerepet vinni, hisz Ön is élt gazdálkodóként, tényleg, mit tesz az,
hogy Ön gazdálkodott?, mikor, mennyi ideig, milyen mélységben, s miért?).
Szóval mostanában, mint említettem, írok. Mindennap odaülök az íróasztalhoz,
és szerelmi életet élek a nyelvvel. Úgy, hogy pontosan tudom, hogy a nyelv meddő.
Különös, hogy egyes szerzők ettől úgy érzik, hogy az írás a nekrofíliának egy
válfaja, így aztán megszületik bennük a szellemi nekrofília gondolata. Pedig
ha belegondol, belátja, meddő lénnyel szerelmi életet élni korántsem nekrofília,
meddő órán talán szabadabb is a szerző.
Nem ironizálok, pedig élni akarok.
Nem tudom, miért volt fontos, hogy mindezt kezdő szerzőként elmondjam Önnek,
de azt tudom, hogy valahol abban reménykedem, talán Maga rendet rak a kusza
gondolataim között, reagál, megmondja, miért épp azok a gondolatok törnek fel
bennem, amiket fent elősoroltam, eligazít nekrofilia és irónia tárgyában és
még valami, egyszer tán kísérőmmé válik, s elmagyarázza, hogy olvassam különös
művét, a Gólemet.
Bocsásson meg, azt hiszem, végleg elvesztettem a fonalat,
Segítsen kérem,
Ariadné
~~~~~~~~~~~~~~~
Kedves Asszonyom!
Hogy kérdéseire érdemben tudjak válaszolni,
kétségtelenül kísérőjévé kellene szegődnöm, talán egy egész életre. De esetleg
sokkal szerencsésebb lenne, ha nem én, hanem maga válna az én kísérőmmé, vezetőmmé.
Elvégre is ez az istenadta küldetése. Vagy tévednék?
Levelével legalább három életemet, háromféle biográfiámat érinti. Kellő idő
híján kissé zavarban vagyok, melyikből szóljak Önhöz.
Kezdjük a földközelivel. Apai részről paraszti származású vagyok, földműves
természetem bizonyos vonásait ma is őrízni vélem. Apám halála után, a hetvenes
évek második felében, a család ötholdas gyümölcsösén gazdálkodtam, elsősorban
alma- és őszibarackfákat nevelgettem, nem egyszer kiváló társaságban, hiszen
egyszer Petri, máskor Csalog volt a kasznárom, pégyé szóhasználatával élve.
Talán hallott róluk Dionüszosztól.
Innét természetesen nagyot kell dobbantanom, hogy elérjek a szellemi nekrofiliáig,
Dömsödtől Kölnig, jó tíz évvel előbbre tolva az időt, amikoris megalapítottam
a Szellemi Nekrofília Társasága nevű, szervezetként sohasem működő művészeti
szervezetet. Innét szivárgott át az írásba a szellemi nekrofília gondolata.
A nyelv nekem nemcsak meddő, hanem holt eszköz is, amennyiben többre akarjuk
használni a hétköznapi kommunikációnál. Hiszen alig létezik féltucatnál több
téma, amivel érdemes egy művésznek foglalkoznia, ezekről azonban, a nyelv segítségével,
alig tudhat meg valamit. A lényeg, kínos tapasztalat, nem jelenik meg a nyelvben.
A szellem és a szellemi megnyilvánulás közötti áteresztő képességet éppen a
nyelv, az írás csökkentette, csökkenti radikálisan. Azáltal, hogy az univerzum
és a szellem dolgait erőszakosan lefordítja egy alkalmatlan eszközzel, majd
pedig e törvényszerűen tökéletlen és hibás fordítást azonosítja magával a dologgal.
A levele kezdetén idézett mondatok miatt ne nyugtalankodjon. Nem vallanak kusza
gondolkodásra, éppen ellenkezőleg. Nem érzi, hogy mindegyik mondat ugyanarról
szól? Ugyanahhoz a misztériumhoz közelítenek, amelyek mindannyiunk benséjében
ott áramlanak, eredetét, nevét, célját azonban nem ismerjük, nem ismerhetjük,
ahhoz viszont, hogy lecsillapult lélekkel belássuk e kutakodás hiábavalóságát,
előbb ki kell beszélnünk, ki kell írnunk magunkból a nyelvet. Legalábbis a magunkfajtának.
És mondhatom, vagyunk elegen.
Természetesen szívesen kalaúzolnám személyesen is a "Gólem" olvasásakor,
de ha figyelmesen elolvassa a "Bevezető"-t, nyilván elboldogul maga
is a szöveggel, kiváltképp, ha nem riasztja a meghiúsulás, a kudarc érzetének
némelykori elviselése. De ez nem lehet új az Ön számára, ha a nyelvvel él szerelmi
életet.
Üdvözlettel: Farkas Péter.
VI.
Kedves Péter,
bocsáss meg, hogy egy ilyen alpári kérdéssel hozakodom elő, de ha már itt levelezni
lehet, hadd kérdezzek én is valamit, nap mint nap látlak, és nagyon ismerős
vagy, biztos, hogy van közös pont az életünkben, szerintem két város fixen az
(jó, lehet, hogy több város is közös, nem tudom), szóval hogy kerültél ide?,
mit csinálsz itt?, van munkád?, micsoda?, kell hozzá képzettség?, vállalhatok
én is olyat?, mindig ebből éltél meg?, s eztán is így tervezed a kenyérkereseted?,
mikor jöttél ide?, miért?, Budapestről rögtön ide vezetett az utad?, miért épp
ide?, itt akarsz maradni vagy a későbbiekben tovább állsz?, s ha igen, hová?
Bocs a kérdezősködésért, nagyon kíváncsi
vagyok,
Rajnai Richárd
Korábban a StúdióK segédszínésze
Ma a Kölni Dóm biztonsági őre
~~~~~~~~~~~~~~~
Kedves Richárd!
Ennyi kérdés láttán úgy érzem, hogy fél életem tartalomjegyzékét kívánod tőlem. Hát legyen, nosztalgiázzunk, csetamásozzunk egy kicsit. "Antoine-t s Desirét fújja a szél" (esetleg kéretik dúdolni)... Tehát ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyiknek tagjai még disszidálhattak. Mind a mai napig életem talán legmámorítóbb élménye, amikor vérgérvényesen átléptem Magyarország nyugati határát. Ha másért nem, és bizony másért alig, ezért érdemes volt az iszap alatt élnem 27 évet. Ez 1982 januárjában történt. A sors különös szeszélye folytán már egy évvel azelőtt politikai menedékjogot kértem Párizsban, de egy igazán nagyszerű, romantikus szerelmi történet még visszairányított Budapestre. De erről talán majd egy szerelmi époszban. Négy évig Aachenben, 1986 óta pedig Kölnben élek. Jó tucat foglalkozást űztem, de ezeket most nem sorolom föl. Néhány éve antikváriusként keresem a kenyeremet, a szó legromantikusabb értelmében, vagyis átlagban napi tíz órát ülök büdös és koszos, de a szívemhez közel álló tárgyak között, amelyek közül egyik sem akar tőlem semmit. Estefelé, hazafelé tartva, némelykor K-val vagy Fernandóval futok össze, éppen csak megérintjük kalapunk peremét, és máris igyekszünk tovább, mert ugyebár hosszú a hivatal, és rövid az éjszaka. Két pompás, szinte már felnőtt fiam van, egy remek feleségem, és a nap túlnyomó részében jól érzem magam. De mivel az ember nem érezheti jól magát reggeltől-estig, néha írok. Merrefelé vezet majd az utam? Befelé sejteni remélem, kifelé nem tudom, és nem is érdekel igazán. Helyekhez, tárgyakhoz nem kötődöm, de leginkább ott érzem jól magam, ahol nem értem a körülöttem mozgók nyelvét. Remélem, valamelyest csillapítottam a kíváncsiságodat.
Üdvözlettel: Farkas Péter
VII.
Kedves Péter,
Keller Helén vagyok, talán ismersz, össze vagyok kicsit zavarodva, de ez számodra
nyilván nem meglepetés, szóval mi jut eszedbe arról, hogy Napra Nap, Háló, Hálózat,
mit jelentenek ezek a kifejezések, szavak számodra és hogyan függnek ezek össze
egymással?
Nagyon várom a válaszod,
Helén
~~~~~~~~~~~~~~~
Drága Helén,
bocsáss meg, azt hittem, már régen elküldtem a linket. 2002-ben írtam egy Bevezetőt a Hálózat címen összefoglalt szövegmasszához. Ebben talán választ kapsz a kérdéseidre. Hogy még ma is érvényesek-e számomra az ott leírtak, ezen gondolkodnom kellene. Dehogy vagy összezavarodva! Csak egyszeri merítéssel akarod kiszedni az egész kondér levest. Csók: farkas
VIII.
Kedves Péter,
Bizonyára hallotta, hogy titokzatos halottakat találtak a sólyi templomban a
napokban. Felnőttek csontvázait találták meg a Veszprém megyei Sóly református
templomában. A lelet érdekessége, hogy a két holttestet közös sírba temették
úgy, hogy az egyik átkarolja a másikat. Az is meglepo, hogy a középkorban a
halottakat általában kelet felé nézve tették a földbe, a két tetem pedig nyugati
irányba fordul.
Nemüket és azt, hogy mennyi idősek lehettek, még nem sikerült megállapítani,
az viszont különös, hogy egyikük nem kinyújtott testtel fekszik, hanem az oldalán,
felhúzott térddel, és átöleli a másikat. Pedig így nem temetkeztek az 1600-as
években. A másik különlegessége a leletnek, hogy a pár nem keleti, hanem nyugati
irányba fekszik.
Író úr, tudna valami magyarázatot, s egyáltalán, érdekli Önt a téma?, azazhogy
foglalkozna-e a továbbiakban a Kilencedik perccel?, ha érti, mit értek ezen.
S ha ez már nem foglalkoztatja, megkérdezhetem, hogy mi igen?
Tisztelettel,
Pongrácz Miklós,
a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat kutatója,
a sólyi ásatok vezetője
~~~~~~~~~~~~~~~
Tisztelt Pongrácz úr!
Nem hallottam a sólyi ásatások hírét,
és megmondom őszintén, archeológiai ügyekben nem is vagyok járatos, noha egész
életemben nem teszek mást, mint kubikolok, bontom, hordom a törmeléket, tisztogatom,
söprögetem kis bumszlifejű ecsetemmel a felszínre bukkant leleteket, abban a
reményben, hogy rálelek tudatomban, például a nyolcadik és a kilencedik perc
közötti átjáróra.
Tudósítását érdeklődéssel olvastam, és rögtön az elhelyezkedés, a helyzet fontossága
jutott eszembe. Különös, hogy amikor csak úgy a saját mulatságomra végzett,
házilagos gyakorlataimon ezen gondolkodom, mindig úgy képzelem, hogy a legalkalmasabb
fekvő helyzet a jobb oldalamra fordulva, lábamat kissé felhúzva, jobb kezemet
a fejem alatt tartva lenne. Vagyis az első olvasásra teljesen természetesnek
tűnt védencei helyzete.
A kilencedik perc maga nem foglalkoztat különösebben, ugyanis ez a dimenzió
kívül áll azon a szellemi térségen, amellyel foglalkozhatom.
Persze úgy is mondhatom, kizárólag a kilencedik perc foglalkoztat, ez végezteti
velem mindennapos testi, szellemi és idegi gyakorlataimat.
Utolsó kérdésére válaszolva egy évekkel ezelőtt leírt és folytatás nélkül maradt
mondatomra utalnék. Így hangzik: "Nincs más érvem a megszólalásra, rajtad
kívül." Nyilván azért szakadt meg a szinte még el sem kezdett szöveg, mert
mind a mai napig azon gondolkodom, hogy ki állhat a második személyű, ragos
határozószó mögött? Mivel indoklom, pontosabban fogalmazva indoklódik, hogy
újra és újra, minden racionális érvem ellenére megszólalok? Giorgio Agamben
írja: "Nincs hangja a hang eltűnésének, illetve aki tanúságot akar tenni
azok helyett, akiknek eltűnt a hangja, annak a tanúságtétel lehetetlenségéről
kell tanúságot tennie." Ez a lehetetlenség érdekel. Ha azt mondom: "Nincs
más érvem a megszólalásra, rajtad kívül", akkor - valószínűleg - éppen
azokra gondolok, akiknek eltűnt a hangjuk. Úgy látszik, én az ellehetetlenüléssel
törlesztek.
Üdvözlettel: Farkas Péter
--------------------------------------------------
Függelék:
Egyszer egy rongyos fakír hivatlanul
besétált a királyi palotába, és kényelmesen elhelyezkedett a trónuson. Az éppen
a király érkezésére váró udvartartás döbbenten nézte a fakírt, majd fölháborodva
hozzálépett a legmagasabb rangú miniszter, és azt kérdezte:
- Mit képzelsz, hogy csak úgy besétálsz ide? Miniszternek tartod magad?
- Miniszter? - felelte a fakír. - Jóval több vagyok én annál.
- Hogyan lehetnél több, amikor én vagyok a legmagasabb rangú miniszter. Vagy
talán király lennél?
- Dehogy. Jóval több vagyok én annál.
- Te vagy a császár?
- Több vagyok én annál.
- Hát akkor te vagy a próféta?
- Nem. Több vagyok én annál.
- Csak nem istennek hiszed magad?
- Nem. Több vagyok én annál.
- De hiszen istennél több csak a semmi lehet!
- Így igaz - mondta a szufi fakír. És én éppen ez a semmi vagyok.