\\\\

|| exit game || hard rain || johanna || kreatúra
|| nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény
|| gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus
|| más || -ból/ből || fb # @

__//

(suzette utolsó levele) Nincs más érvem a megszólalásra, rajtad kívül. Nem mintha bíznék a nyelvben, hiszen az elmondhatót ezerszer és ezerféleképpen elmondtam már, az elmondhatatlan pedig a millió végtelen sorozatával sem tudnám elmondani. A nyelven kívül azonban miképpen szólíthatnálak meg? És ha nem tudlak megszólítani, nem tudok megszólalni. De hogyan lehetséges úgy bármit is mondani, hogy a szó ne csupán szájalás, fontosság nélküli fontoskodás legyen? Hogy egyetlen szavam se legyen helyettesíthető? Magam kevés vagyok hozzá. Ha viszont hozzád szólók, helyettesíthetetlen vagyok. Én semmi sem vagyok. És te is semmi vagy. Csak mi vagyunk valakik. Testem lassan és fájdalmasan szikkad nélküled, töredezik szét milliárdnyi darabra, de csak egészen lassan, apránként pereg szét. Sokszor itt vagy, ilyenkor egy pillanatra megárad a testem, de ahol érintenélek, levegővé válik az alakod, és újra csak az éjszakai, fagyos sivatag jár bennem. Siess! Siess! Vagy isten áldjon és az ég áldása legyen veled - - -

(a toronyban) Újra sétálni. Újra átvágni a völgyeken, föl északnak, talán újra ott van, vagy el se ment, csak meglapult a kelmék fodrában, a drapériák redőzetében, a selymek árnyékában, vagy beleszőtte magát a derengésbe, a meg-meglebbenő lég fátylaiba. Újra sétálni akart, mert émelygett már a végtelen kerengéstől, "hat lépés nyugatnak, kettő délnek, egy ablak, újra két lépés, újra egy ablak, aztán vissza az ajtóhoz, ahonnét elindult. Ezerszer lejárta már a távolságot, miért ne vághatna neki újra, ladikkal, gyalogszerrel, vagy ha úgy hozná a szerencse, kocsival. Egész télen, tavasszal készülődött, próbálta gazdái engedékenységét, de tervét nem árulta el senkinek. Júniusban már cseresznyeszüretre is elvitték. Járta a kertet, hordta a kosarakat, hallgatta a fülemüle énekét. Egyszer nem vették észre az asszonyok, és rázni kezdték a magasból az elérhetetlenségbe szökő ágakat. A nagyszemű, duzzadt szemek sűrűn hulltak a nyakába, ő meg csak kacagott, mint egy gyerek. Erre az asszonyok is nevetni kezdtek, és még erősebben rázták az ágakat. Az egyik leüresedett fáról aztán egy hosszú, egyenes botot nyesett magának az útra. Az utolsó a szobájában maradt, az írószekrénye mellett, ahol utoljára szolgált. Mielőtt végleg elhagyta volna a házat, késével megmetszette a bot héját, egy közös sorukat rovátkolta a háncsba, aztán betámasztotta a sarokba. "Indulnom kell", mondta egy reggel a toronyszobában rendezkedő lánynak. De az nem figyelt rá először. Hiszen hová indult volna. És mivégre. Csak amikor meglátta kezében a cseresznyefa botot, akkor kérdezett rá. Hogyan indulna? Nincs az úr abban az állapotban, hogy akkora távolságot bonyolítson le. És egyébként is: mi várna rá? Meg kicsoda? A vénember azonban megmakacsolta magát. Különben szelíd volt, engedelmes, ősz, horihorgas gyermek. Neki bizony mennie kell, mondta, az úristen se tarthatja vissza. Pontosan ismeri az utakat, ha kell, még most is fel tudja mondani az összes bokor, fa, kőomlás helyét. Nem kell neki semmi, csak két darab kerek kenyér, egyik az első hétre, a másik a visszaútra. A többit lerendezi ő már maga, nincs miért aggodalmaskodnia a háziaknak. A lány erre fölhozta az apját az asztalos műhelyből, de kettőjüknek sem sikerült jobb belátásra bírniuk az egyre bőszültebb vénembert. Erre az asztalos kénytelen volt elvenni az öregember csizmáját. A hóna alá vágta, és levitte magával a műhelybe. A vénember napokig tombolt. Sírt, üvöltött, átkozódott, rúgdosta az ajtót, a falakat. Éjszakánként eszelősen verte a zongorát, az egyik reggel aztán elhallgatott, magához engedte a kisírt szemű lányt, és visszakérte a csizmáját. Nincs miért félnie, mondta, nem akar ő már menni sehová. Miért is menne? Senkije nincs a világon rajtuk kívül, és itt igazán jól megy a sora. Az asztalos erre fölhozta a csizmáját, és attól a naptól kezdve nem lépett ki többé a házból. A cseresznyefabotot meg, mint egy antik gerelyvető, belehajította az ablakból a torony alatti folyóba.

#