\\\\

|| exit game || hard rain || johanna || kreatúra
|| nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény - vissza a főszövegbe
|| gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus
|| más || -ból/ből || fb # @

__\\

A metró és Oktogon epizód egy korábbi verziója, amely még őrzi a csonkítatlan (szerkesztetlen) ősszöveg módszerét és hangulatát:

Milyen megejtő természeti kép, tündéri tömegszerencsétlenség, álmélkodott, és egy kicsit sajnálta, hogy elveszítette a reggeli hírlapot. Hiszen talán minden egészen másképpen alakulhatna, ha az ő arcát is ápolhatnák és takarhatnák a Nemzet lapjai; ha az ő fejére is ugyanazok, a tekintetektől kissé átvérzett papírosok borulnának. [És egy pillanatra perzselő vágyat érzett, hogy a körülötte ülők közé tartozhasson, ő is ugyanazt a savanykás-keserű hajnalízt forgassa a szájában; ugyanazt a katatón monotóniát görgesse az agyában, s akkor talán most nem kellene ilyen átkozottul kiközösítve itt ülnie, minden kapcsolattól megfosztva, elvadulva és elvadítva. Jó, legyen közhely e magány, füstölgött magában, de ha már az, miért nem lehet inkább az ő helyükben?, még helycserét sem kíván, csupán egy kis együttérző összébbhúzódást. Elvégre ő is ugyanabból a marékból vétetett, és ha beleköp is néha - csak nem hordhat örökké nyálelszívót, és különben is, hiába fordul el, ha a kéz nem tágít, ott marad előtte, sőt, az is meglehet, micsoda diabólikus szinkron, hogy pusztán a saját öklét köpködi; akkor meg mire ez a kiszorítósdi?, mi közötök a bűntetéshez?, éppen nektek, markotok tisztaságával kérkedők, született nyomorékok, csonkák, mert bizony kurta a karotok, hogy a markotokba pökhessetek. Hát én mondom nektek: nem nagy az ember, bújdokolhatnátok ti is, mert nem az a bűntelen, ki képtelen rá, ha nem ki megtehetné, azt' mégsem teszi!
Igen, csak ennyi kellett, hogy kifakadjon Artúrból az eudémoszi etika, s rettentőn sajnálta magát, miközben szélütötten lebiggyesztett ajakkal, keseregve mustrálta a vagonban ide-oda gurigázó szemeket, mert hogy hiába gyűlik szájában a keresztvíz, ő itt vallásalapító sohasem lesz.
És ekkor elfutotta szemét a felimerés, mert bizony ne tagadjuk, szíven ütötte e negatív evangélium, még ha nem is érte váratlanul, még kevésbé fölkészületlenül, de hogy ennek ilyen körülmények között kellett megtörténnie, mégis elcsüggesztette.
Hát ezt érdemeltem?, nyafogta egy belső hang anyásan, s tán ezt ellensúlyozandó pattant föl dacosan helyéről, karját heves, de nem ingerült mozdulattal kinyújtva, és ragodozó növényként megnyílt markába köpött. Ezt nektek, nyomorultak, rikkantotta a körötte megrőkönyödött publikumnak. Azok meg, mint megannyi jámbor, csillogó fókafiókák tapsikoltak uszonykezecskéikkel, és orrukat a magasba szúrva, elégedett ugatással követték gombszemecskéikkel a vagonból kiszökdécselő, holmi megtisztulásokról kurjongató főhősünket.
Artúr, a vagon elhagyásának pillanatában csodamód megkönyebbült, csak úgy úszott fölfelé a huzatos aknában, és mire elérte a szabályos oktogon formájú, zsivajgó teret, ingerültségtől egyáltalán nem mentes kurjongatása derűs dúdolgatássá szelidült.
Igen, kiváltképp hajnalhasadtán, mindig is indokolatlanul nagy amplitúdójú kedélykilengésekre volt képes, és amikor megállt egy kedvelt déltengeri fürdőhelyről elnevezett bisztró előtt, már-már szerelmetes gyöngédséggel szemlélgette a szemközti háztetőkön leginkább eocén korabeli ősállat csontvázakhoz hasonlatos, kihunyt fényreklámok vasvázát, s bár csütörtök este volt, nem átkozta s nem siratta magát, és e kegyes hangulatból még az sem zökkentette ki - hogy ne mondjuk: szart a tudata a létre -, hogy mindent, de mindent a tél mocska köpött be, az utcákat, a házakat, az ablakokat, a fákat, az eget, az embereket, de mert Artúr ritkán serkent ily könnyű, légies reggelre, nem hagyta magát lehúzni, oda is ugrott egy beroskadt hóhalomhoz, s ahogy valaha az aranyásóktól tanulta, óvatos mozdulattal a halom tetejére illesztette tenyere élét, s akár ha a pianissimóhoz értek volna a vonósok, kissé előrehajolt, s homlokát redőzve, kecses mozdulatokkal lekotorta a domb elkoszlott legfelső rétegét, amely alatt oly szűziesen ragyogott a hó, mintha Hófehérke rejtette volna oda patyolat ruháját. S Artúr e bizonyosságtól talán általánosabb érvényű nyugalmat is remélt, hiszen annak ellenére, hogy bizonyos kötöttségű vérrokonságot érzett a tragédiák hőseivel, kezdett már betelni a teátráis egyhangúsággal: mint egy roppant térfogatú, szuszból sohasem kifogyó tüdőből szétáramló, mozdulatlan zúgás; a horpadó mellkas és a fájdalmasan befeszülő hasfal azonban már jelzi, hamarosan közeledik a lélegzetvétel ideje, de még képtelenség időt szakítani rá, hiába veri a taktust halántékán a légszomj, és bár meg-megszakad ugyan, de szabadulni csak nem szabadul a süvöltéstől. Igen, ily kényszeres monotóniával fogyatkozott, nem véletlen jelölte egyszer kritikus állapotát légzészavarnak, a helytelen légzéstechnika ártalmas, önpusztító hozadékának, bár sejtette: csalás, álnokság, jobb esetben pusztán öntetszelgés lenne azt hinni, hogy a helyi viszonyokat tekintve - és ezt értsd oly tágasan, miként tetszik avagy tudod - klasszikus értelemben vett tragédiáról beszélhetünk, mivel Artúr életterében a tragédia, mint olyan, már szép, tágas idő óta elvesztette tragikumát, vagy ha mégis valami ilyesmi után kutakodnánk, akkor nem az állítmányokra, hanem a már-már odüsszeuszi leleménnyel ezerféle alakban fölbukkanó, fondorlatos adverbáliákra kellene rákérdeznünk. Nem csoda, hogy mindent elkövetett egy talán emberi képességgel nem is bemérhető szünet optimális hatásfokkal történő kihasználásáért. Azonban az idők folyamán egyre kínosabban újra és újra rá kellett döbbennie: lehetséges ugyan, hogy paranormális adottságainak jótékony támogatásával képes lenne bármilyen mikroszünet nyakon csípésére, de mihez kezdjen egyre nagyobb szükségében, ha semmilyen szünet beállásásról nem lehet szó. Kénytelen hát kísérleti fizikusként experimentálni, s ha nem akad hajlandósága idő előtt fölpuffadni, nincs más választása, mint két ellentétes irányú erő fizikai törvényét kijátszani, s a kilégzés, illetve a belégzés folyamatát egy tető alá hozni: Levegőt!, Levegőt!, pajtások, miként azt nem egyszer, felkiáltását irodalmi köntösbe burkolva rikoltotta, s bizony, tán már túlontúl sokszor ismételtük, de sohasem önkényesen: ezúttal is rendkívüli képességekről tett tanúságot, hiszen nemcsak fütyölni és énekelni tudott egyszerre, de a levegő kifúvása közben, ha már nagyon feszült a horpasza, oxigénéhségét is képes volt - ha csak pillanatokra is -, elverni. A két folyamatot azonban képtelen volt egymástól függetleníteni (persze ne legyünk telhetetlenek), és ebből következően, értelemszerűen, mindig csak mérgezett levegőutánpótlásról gondoskodhatott. Talán éppen ezért ragadott meg minden alkalmat, hogy szegény, mocsoktól és túlzott igénybevételtől terhelt tüdejét más módon is kúrálgassa. Nyilván ezzel magyarázható, hogy oly hosszan inhalált felsőtestét kissé erőrehajtva, orrát szinte belemártva e nagyszerű, enyhet adó fehérségbe.
Hamarosan azonban keserűen kellett tudomásul vennie, hogy hiába a jószándékú törekvés; hiába halászta elő műkedvelő archeológusként Hófehérke ruháját, mindez csak játék, csalóka játék; akár vissza is temethetné menten az egészet, de még ez is teljességgel fölösleges, a lassan permetező szenny amúgy is szinte pillanatok alatt újra belepte álmát, inkább odahagyta hát a beborult dombot, s föl-alá sétálgatott a falak mentén, kínosan ügyelve arra, nehogy véletlen kétszer is ugyanazt az útvonalat érintse, mert mindig rögeszmésen irtózott attól, hogy bárki megfigyelheti várakozás közben, és így esetleg tanúja lehet kiszolgáltatottságának.
Ahogy telt múlt az idő, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy e hajnali, filozófikus járőrségnek mind kevesebb értelme lehet, aminek következtében főhősünk még nem is olyan régen megénekelt, indokolatlannak titulált, nagy amplitúdójú kedélykilengése ellenétes előjelű irányt vett, s már közel sem annyira szerelmetes gyengédséggel tekintgetett körbe-körbe.
Szépen összehangolt mozgása ugyancsak megsínylette kedélyállapotának változásait, miként lassanként visszakocsonyásodó szürkeállománya is. S hiába kapta le fejéről nevelt gyermeke hulladék fonalból, nyolcas síkkötő géppel hurkolt, tilinkósvidám, pompás sapkáját, ha esetleg várakozásának tárgya - ki tudja? - még mindig azonosítási zavarokkal küszködne; hiába futotta át testét nem egyszer az a bizonyos pubertáskori bizsergés, mindahányszor egy ismerősnek hitt alakot vélt a távolból felé evezni - mindig újra és újra be kellett látnia: csupán egy fölbirizgált pillanat incselkedik képzeletével, és ez érthető módon hamarosan szétzilálta türelmét, s anélkül, hogy csak egyetlenegyszer visszatekintett volna - pedig, nyilván mondanunk sem kell, mily biblikus volt a kísértés -, hisztérikus dühhel belemarkolt a sátorfájába, s "ezt neked te rohadt kurva!" felkiáltással, csak úgy vaktában beletaposott egy akkor még - az irányok alapvető természetéről elégtelen tudás birtokában - értelmetlennek gondolt irányba.
Már vagy két keresztutcányit hagyott maga után, minden lépésével szinte a sípcsontig szakadva a vitéz aszfaltba, amikor hirtelen fölfutott benne a kérdés: ugyan már, hová is ez a rettentő vágta? S örületes fölindultságában úgy nyelte keserűségét, mintha botot eresztettek volna torkára. De aztán valahogy csak összeszedte magát - szép emberi jelenet -, és értetlenül ingatva fejét visszafelé indult. De amikor ama rossz emlékű színhelyre ért, bizony nem vetette fel hős pillantását se balra, se jobbra - dacos gyemek -, szinte átfutott a színen, végig a dél-tengeri üdülőhelyről elnevezett bisztró jégvirágos ablakai mellett, majd át a másik oldalra, egyre gyorsuló, üldözött léptekkel, amikor - eksztatológus legyen a talpán, aki mindennek tudná a nyitját -, nem egy irányból, hanem köröskörül, minden oldalról egyidejűleg meghallotta a kissé incselkedő dallamlejtésű hangot: ...]
(vissza a főszövegbe)

#