\\\\

|| exit game || hard rain || johanna || kreatúra
|| nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény - vissza a főszövegbe
|| gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus
|| más || -ból/ből || fb # @

__\\

Ez volt az első kezdésvariáció. Az olvasmányosság (és a szerkesztő kedvéért) zsugorodott össze:

Artúrnak az volt a rögeszméje, hogy csecsemő korában összecserélték egy másik csecsemővel. Ez azonban nem azzal a következménnyel járt, amellyel az ilyesfajta végzetes tévedések járni szoktak, vagyis a gyermek és a szülő egy életen át becsapottként ringatja egymást, hanem Artúr személye cserélődött össze egy másik gyermekével, s ennek tragikus következményeit mind inkább viselni vélte.
A másik gyermek ugyanis, egy rejtélyes génhiba következményeként olyan súlyos enzimhiányban szenvedett, hogy a bőre képtelen volt elviselni a fényt. Erre akkor jöttek rá az orvosok, amikor az ügyeletes nővér egy reggel elhúzta a sötétítő függönyt, mire a csecsemő féregként gyűrűdzni kezdett a pólyában, szinte kitekerte a nyakát, hogy arcát elrejthesse.
A szakorvosok azonnal megvitatták az esetet, és úgy ítélkeztek: a gyermek gyógyíthatatlan betegségben szenved, és amennyiben a bőre teljes felületét nem óvják a fénytől, kilencéves korára úgy fog kinézni, mint egy kilencven éves, de mindez semmi, füle, orra teljesen össze fog zsugorodni, míg végül le nem válik.
Artúr ennek a tragikus cserének tudta be évek óta tartó állapotát, hiszen mi mással magyarázhatta volna beteges elzárkózását a külvilágtól?
Leginkább egy áthatolhatatlan sötétségű odúban érezte jól magát, és minden érintkezéstől, amely óhatatlanul fénybehatással is járt, különböző görcsei keletkeztek, és szinte maga előtt látta, miként gyűrődik, zsugorodik arcán a bőr.
Anyját, e végtelenül türelmes asszonyt hiába kérdezte, nem tudott semmiről. Ezért főhősünk lépésről lépésre, időt, fáradságot, számos megpróbáltatást elviselve, a szülőszobától az elbocsáttatásig rekonstruálta hajdani sorsát, de hiába, nem jutott a rejtély nyitjára, az ügy se pro, se kontra nem dőlt el, miközben Artúr mind tovább és tovább zsugorodott.
Bizony, több szerencsém lehetett volna, gondolta útközben, és szarkasztikusan vásárolt magának két darab sóskiflit és egy csomag töltetlen, savanyú cukorkát, narancs- és citromízűt.
A pékárút hatalmas űrmértékű zsebeibe sülyesztette, és megpróbálta föltépni a nylonzacskó hegesztését, sikertelenül. Erre fogai közé vette, de a nylon csak nyúlt, nyúlt, amíg szép, tejszínű hártyává nem vékonyodott, majd hirtelen fölhasadt, mire a zacskó tartalma valósággal szétspriccelt a levegőben.
Artúr sztoikusan lehajolt. Már jó ideje szerzetesi alázattal fogadta ezeket a megpróbáltatásokat, hiszen mi köze lehetne ehhez a rendszernek, gondolta mindahányszor, és komótosan összegyűjtötte a sáros aszfalton széjjelgurult szemeket. Egy lecsompult sárgát rögtön a szájába dugott, és elégedetten cuppogtatni kezdett, miközben az inger hatására túlzott mennyiségben termelődött nyálát, olykor-olykor hangos szörcsögéssel elszívta.
Esett. Legalábbis valami meghatározhatatlan állagú váladék fedte az utcákat, és ez kissé lehangolta hamarosan továbbinduló főhősünket, aki kínosan ügyelt arra, nehogy bármiféle testi érintkezés jöhessen létre közte és a lakók között. Pedig nem volt rasszista, csupán idegenkedett ettől a furcsa várostól, a zsúfolt járatokban ide-oda imbolygó, bebábozódott alakoktól. Úgy érezte, mintha egy kórosan összeszűkült érrendszerben sétálgatna vérrögként, embólikusan. Megtapogatta hát bal belső zsebében rejlő okmányait, és tagadhatatlanul jóleső érzés kerítette hatalmába. Ettől a puhafedelű, kéken lapító könyvecskétől egy pillanatra sem tudott megválni az elmúlt napokban. És amikor csak úgy kalapban, kabátban végigheveredett egy útjába kerülő fekhelyen, akkor sem vált meg tőle soha.
Nem, alvásról már hetek óta szó sem lehetett, egyszerűen nem érezte szükségét az effajta állapotváltozásnak. Néha azonban le kellett dőlnie, ha csak percekre is, és ilyenkor jobb kezét a mellkasán enyhén kiemelkedő domborulaton pihentetve, fátyoltestű medúzákról álmodott, amelyeket egy alkalommal oly megindultan vizsgálgatott egy dél-keleti kikötő vastuskóin üldögélve.
Tudta, itt már nem történhet vele semmi említésre méltó, legalábbis akkoriban még így gondolta.
Ami megjelenését illeti, több volt, mint eklektikus. Mindenesetre úgy tartja a fáma, hogy nevelt gyermeke maradék anyagból, nyolcas síkkötő gépen kötött, hatszínű, bojtos sapkáját viselte; egy becslések szerint legalább három számmal nagyobb, halszálkás, fekete télikabátot; középső bátyja ülepnél nem kifejezetten szekszepilesen megereszkedett, magamintás, sötét nadrágját; csácsinak nevezett, sótól kimarjult, félmagasszárú, antilop cipőjének orra pedig egy rövid, talán hatos szöggel volt a levált talphoz erősítve. Zakója, későbbi nem föltétlenül hiteles források alapján ekképpen mutathatott: néhol elszalonnásodott, világosdrapp kordbársony, amelyről maga a kord, akárha valamely rejtélyes eredetű ragályos betegség támadta volna meg, csomókban hullott.
Amikor szerelmének későbbi tárgya a távoli jövőben kijelentette, hogy a felöltőnek egyáltalán nem volt bélése, ezt Artúr határozott túlzásnak tartotta, de toleránsan nem mondott ellent. Már csak azért is kellett, hogy legyen a kabátnak bélése, mert a zacskóból kihullott savanyúcukorkák rendszerint oda csúsztak le a foszladozó zsebből, sajátos tapintású golóbisokká formálódva dohányszemcsékből, kifli morzsákból, filcből, kordpelyhekből.
No és főhősünk büdös is volt, noha ezt az utcán nem lehetett érezni. Nem testszag volt ez, hiszen ha napokig nem tisztálkodott, akkor sem viselt a testén kanszagot, hanem valahogy belülről, talán úgy mondhatnánk, gondolatilag bűzlött, és ez szinte az arcára volt írva, amitől nem keltett éppen vonzó benyomást.
Egy szó, mint száz: nem nézett ki valami jól. Ettől függetlenül így volt kénytelen járni-kelni, rágcsálta a nedvességtől megszíjasodott kifliket, és szopta hozzá a savanyúcukorkákat, mintegy cuppogtatva.
Akkor is így ballagott éppen, egy monumentális forradalmi sugárút közepén. Kétoldalt óriási, pestises patrícius házak tornyosultak, rendesen balkáni portálokkal, és fullasztó közömbösséggel. Közöttük pedig mindenféle járművek közlekedtek, például villamosok, amelyektől rettegett Artúr, mert egyszer bekerült két egymással ellentétes irányba vágtató szerelvény közé, és e néhány másodperc alatt egészen konkrétan fölgyorsult az idő testi romlását tekintve. Később persze jelképet kovácsolt e nyomasztó kalandból - lehetett is.
Aztán szédítő sebességű, mitológiai autóbuszok is dörögtek ott. Ha valamivel jellemeznie kellett volna a város primitív agresszivitását, akkor nyilván menten rávágta volna: Öreg, állj csak meg egy pillanatra e fejedelmi sugárút peremén, amíg nem jön egy százhetes gyorsjárat, és menten tiéd a város.
Kissé megfélemlítve beljebb húzódott a járdán, és hamarosan különböző felszíni és felszín alatti viszonylatokkal átkelve a fél városon, megérkezett a Bőr- és Nemibeteg Gondozó utcájába, amelynek tulsó végére igyekezett, innenső sarkán azonban - személyes utalás, garantáltan nem megy át a rivaldán - ő lakott, akinek már a nevét sem merte kiejteni, de mégiscsak szerette volna most megjelölni, ezért archaikusan ezt dünnyögte: "Hát az, na, a picsába, hát a medve". És e logikai csavar mögött lágy, intellektuális mélységet érzett, miközben nosztalgikus gondolatai támadtak, pedig akkor még egyáltalán nem sejtette, hogy egy buszvonalon háromszor szállhat majd le szerelmeihez igyekezve. Kettő már megvolt, a harmadkra éppen most determinálódott.
Persze, ha akkor tisztában lett volna ezzel, kerek perec nem hitte volna. Mert ha azt mondjuk, olyan érzéketlen volt azokban az időkben, mint egy fatuskó, akkor alig árultunk el valamit már huzamosabb ideje tartó állapotáról. Említette is neki a minap egy elég erős szagú lány ott a söntésben (még együtt bölcsészkedtek): "Teidefigyeljbaszdmeg, teveledmárnapokóta semmitsemlehetkezdeni - itt Artúr fölfigyelt, pedig ez már régóta nem fordult vele elő -, valahogyolyantranszcendensvagy." Itt aztán meg már teljesen kizökkent, merthogy egy pillanatra megtetszett neki a lány, galamb szája, cseresznye orra, rubintos szeme, és - igaz, csak rutinszerűen - bematatott a szoknyája alá, ahogy ott ült a magas bárszéken.
Végül is milyen jól eltalálta ez a kis kurva, tűnődött később, és klasszikus olvasmányai alapján már-már archetipusnak képzelte magát, aki éppen most testesíti meg a kollektív tudat egyfajta vékonyka sihtjét. Így jutott a második kifli végére, a harmadikat a retúrra tartogatta.
Éppen a ház kapuja elé ért, amikor egy pillanatra újra megállt, mert észrevette, egész idő alatt nem volt egyedül. A bátyja is ott ügetett mellette, pontosabban mondva, most ő is csak állt a kapu előtt és várt, hogy Artúr továbbinduljon. Nyilván sejtette, hogy oka van a megtorpanásnak, de türelmes ember lévén, nem firtatott.
Artúrt egy kicsit furdalta a lelkiismeret, amiért ennyire figyelmen kívül hagyta útitársát, ezért engesztelőn felé nyújtott egy cukrot, amelyet e nagy marha szelid ember, rettentő falánksága révén, rögtön be is kapott.
Artúr még egy ideig szeretettel mustrálgatta csámcsogó vérét, és először érzett fájdalmat valahol gyomorszáj táján, ahogy szívébe rejtett útiokmányaira gondolt. Te jó isten, hasadt belé, ki fogja tovább abrakolni e pacifista tekintetű tevét, ha én már nem leszek? De szíve hamar megacélosodott, hiszen tudta, ez még csak a kezdet, és ahogy a vesztern filmekben látta, belökte térdkaláccsal a kaput. Aztán megvakargatta pókhálóval beszőtt arcát, leemelte fejéről sipkáját, és megrázta vállig érő, gyönyörű haját --- (1985) /
(vissza a főszövegbe)

#