\\\\

|| exit game || hard rain || johanna || kreatúra
|| nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény
|| gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus
|| más || -ból/ből || fb # @

__\\

Arthúr elhivatottsága avagy a Keller Helénné válás nehézségei
(Horizontális út)
Prológ

Midőn Arthúr elmélkedésbe kezdett, hogy ilyeténképpen kísérelje meg kiszabadítani magát bizonyos kényelmetlen dimenziók terrorisztikus fogságából, gondoljunk csak az idő, tér és egyéb roppantul homályos, zavaros, szinte megragadhatatlan fogalmakra, és mindezt azon célból, hogy talán ily módon újraépítkezhessen, lehánthassa agyáról a korára oly jellemző katasztrófaelméleteket, és meséi szörnyű bukása után újra nekiláthasson nagyügyű történeteinek, ekképpen törekedve önmaga és világa felettébb rejtélyes tulajdonságainak értelmezésére, paradox, de érthető módon továbbra is hitetlenül, reményvesztetten, de mégsem reménytelenül, mondhatni a reménybe szerelmesen.
S bizony dolga nem kevés, hiszen vegyük csak példának okáért a nyelvet. Szavai, költői hasonlattal élve, egy töredezett mázréteg mindenféle rossz szagokat terjesztő parányi lencséi, amelyek már csak imitt-amott tapadnak valamiféle anyaghoz, és amikor újra növesztett körmeit beügyeskedi a kicsiny lemezkék alá, azok leszáradt varhoz hasonlatosan válnak le a felültetről, amelyről addig úgy vélte, meg- és összetartani kész.
Ne gondoljuk, hogy e művelet nem okozott Arthúr ujjacskáinak kínzó, szúró fájdalmat, hiszen ezek az alattomos kis lemezecskék nemegyszer úgy ették be magukat a köröm alá, mint hámló biciklivasról lekapart hegyes zománcszilánkok, és szúrtak, feszítettek átkozottul.
De Arthúrt, miként a nagy műkedvelő régészeket, nem hagyta nyugodni egy rögeszme, hogy miután sorra lepattogtatja ezeket a kötőanyag erejétől megfosztattatott, kiszáradt lemezkéket, alattuk egy új, nagyszerű rajzolatú, ép freskót fog találni, esetleg hajszálpontosan megrajzolt térképet, amelynek jelzéseit követve játszva rálelhet az Ezüst-Tó kincsére.
És miként a nyelvre, talán más, ilyetén egykor nagy horderejű dolgokra is.
Ó nem, dehogy kívánt ő rendet rakni, honnan tudhatta is volna, mi a rend. Ugyanakkor azt is mondhatnánk, az ő paranoiás rendrakási rögeszméjükre utalva: a rendrakás egyszerűsítés, az összefüggések leegyszerűsítése a korlátolt értelem számára.
Bezzeg Arthúr! Az ő örökös rendrakó-rendőreikkel ellentétben már-már vallásos megadással fogadta az illő alázatot, és nem kutakodott olyan válaszok után, amelyek nem tartoznak a hatáskörébe.
És ha kérdezett is néha, félelemből tette, a tudatlanság rettenetéből, és ilyenkor bizony nem egyszer megesett vele, bár nem volt puha legény, hogy tehetelenül elsírta magát - szegény.
Egyszer azonban különös jelenése támadt. Ha valaki éppen akkor pillantotta volna meg, nyilván eszelősnek képzelte volna, hiszen gondoljuk csak el, amint főhősünk, rendkívüli egyensúlyérzékről téve tanúságot egy üres vaságy lábtámláján guggolt, szinte csak lábujjaival kapaszkodva a rúdba, több mint anyaszűlt meztelenül, ugyanis valamiféle babonás elhivatottságnak engedve, még hajnaltált, akkurátusan leborotválta minden szőrzetét, részleges öngyilkosság, e tevékenységben való járatlansága folytán azonban számos helyen belemetszett testébe, ezért a sebeket kissé elszíneződött, selymesen áttetsző egészségügyi papírhártyák takarták, és csontgolyóként fölfénylő koponyáját egészen köldökéig hajtva, kutyákéhoz hasonlatos vesszejét szemlélgette.
Jelenése során természetesen hangot is hallott, méghozzá igen tisztán csengő, nemtelen dallamot, amely alig-alig visszafogott gúnnyal a hangjában az iránt érdeklődött, hogy ugyan mondja már, és ezzel nyilván Arthúrra célzott, mi lesz így azokkal a bizonyos megfejtésekkel?
Arthúr, mi tagadás, beleszédült e szavakba, de oly erővel, hogy menten le is zuhant a kőre, s talán az ütődéstől visszanyerte eszméletét, amelyet különösképpen addig is birtokolni vélt. Azonban minden valószínűség szerint tévedett, esetleg eszméletének több állapotformája volt, tehát helyesebben tesszük, ha csupán arról beszélünk: főhősünk a szó szoros értelmében átbillent az egyik állapotból a másikba, mire - mondhatni - egészen heroikusan fölállt, már amennyire erre ebben a helyzetben képes lehetett, kevélyen a hang felé fordult, és nem kevésbé tisztán csengőn azt mondta, hogy ne mondjam kiáltotta: Akkor Keller Helén leszek!
És ezen a ponton megkezdődött főhősünk életének egy furcsa, kalandokkal teli szakasza, amelynek egyik sajátossága az volt, hogy Arthúr történeteiből teljes egészében hiányzott az egyébként sem létező jelen, és elbeszélései vagy a már nem létező múltból, vagy pedig a még nem létező jövőből közeledtek felé, amelynek középpontjában, az előbbiekből következően ő maga állt, dimenziótlanul, műkedvelő régészként, azzal a visszavonhatatlan elhatározással, hogy - idézzük főhősünket -: Keller Helén leszek!

Arthúrt különös közeg vette körül.
Számtalanszor megkísérelte már, hogy szavakkal, mindenféle nyelvi furfanggal körülhatárolja, meghatározza, érinthetővé, tapinthatóvá tegye. Bűvös kínai golyókra emlékeztető fogalmakkal kísérletezett, amelynek belsejében egymástól függetlenül mozgatható, parányi csontgolyók végtelen sora rejlett; szokatlan szerkesztési leleményekkel ügyeskedett, még az atom legbensőbb kontrukcióinak transzformálásával is megpróbálkozott, máskor pedig a gyermekláncfűhöz némely tulajdonságaiban hasonlatos DNS lánc hajlásait akarta leképezni.
Tucatnyi leírást őrzött szekrények, fiókok mélyében, amelyek úgy rétegződtek egymásra, mint letűnt korok organikus hulladékai. Némelykor kiemelt egyet-egyet a halomból, maga elé fektette az asztalra, akkurátusan, kézéllel kisimította a gyűrődéseket, s akárcsak ha passziánszra kerekedett volna kedve, úgy rakosgatta a sűrün teleírt lapokat különböző alakzatokban.
Hiába, semmit sem értett.
Mozgása egyre lassult, fogalmazásai során a mondatok mind elnyúltabban úsztak a fehér íveken, míg szelleme lomha, tempós mozdulatokkal ki nem evezett az idő zónájából.
Be kell vallanunk, főhősünk soha nem volt teljesen tisztában a fizika törvényeivel, de most érezte: különös, jelentőségteljes folyamatok zajlanak le a tudatában. Ugyanis az addig csupán zavaros, elvont fogalmakkal jelölt, műszerekkel aligha érzékelhető alaprészecskéi váratlanul anyagszerűen kezdtek viselkedni, ezáltal megannyi világi, égi teológiákkal ellentmondásba kerülve. Mindez azonban nem tűnt volna rejtélyesnek, ha ezek a folyamatok legalább bizonyos törvénykönyvek szabályai szerint viselkedtek volna. Erről azonban szó sem volt.
Na jó, gondolta Arthúr destruktívan, végül is minden öntelt egyértelműséggel, kizárólagossággal rögzített törvény a szellemi restség, korlátoltság terméke, miért kellene tehát szellemének e több mint kétes bölcsességekhez igazodnia?
Az ellenben mégiscsak töprengésre késztette, hogy gondolatai, érzelmei, feltűnő lexikális tudatlanságról téve tanúságot, egészen másfajta gravitációnak engedtek. Nyilvánvaló fajsúlyváltozásokról nem is beszélve.
Mi más magyarázata lehetne például annak, hogy az emlékezetében addig oly készségesen elsüllyedt emlékei, érzelmei, stb. egyszercsak úgy robbantak a felszínre, mint víz alá nyomott majd elengedett gumilabda, amely a törvényellenes erőszaktól megszabadulva nemcsak a felszínre bukkan, hanem fölé is ugrik, és csak ezt követően hullik vissza a víztükörre.
Arthúr szelleme azonban nem tért vissza a felszínre, ekképpen megszabadulva az idő köztudomásulag zsarnoki fogságától, így aztán tudta: nincs miért sietnie, hiszen a sietség éppen úgy elveszítette jelentőségét, miként az ellenkezője, vagyis a tempó, mint olyan, kiolvadt, de fogalmazhatnánk úgy is: a fogócska az egyik fél kiszállása következtében elveszítette értelmét, a továbbiakban tehát már nyugodtan, lecsillapult lélekkel hódolhat fura passziánsz szenvedélyének, és a menekülés vagy a bélhúzás hisztériája nélkül szőheti tovább lapjaiba kulcsfontosságúnak vélt jelrendszereit.
Talán mégiscsak sikerül körülhatárolnia, meghatároznia, érinthetővé, kitapinthatóvá tennie közegét, vagy ha mindez nem sikerülhet, még időtlenül sem, legalább közelíthet mindehhez, és már ez is minő kegyes ajándék.
Teste természetesen így sem tudta fölszabadítani magát, a termesz idő továbbra is csak királyi étvággyal zabálta a nyers húst. Pedig hányszor próbálta már dühhel, vajákkal, nyájassággal és több értelemben öncéllal, és bizony még nyállal is, és ha mindez nem segített, ringatta magát bazári szajhaként, érvelt míves szájjal, sunyizott, kardot rántott, huhhh - bohóc. S mint agylékelés után laboratóriumi ólba zárt, eszelős tekintetű kiskutyus próbálta letépni koponyájáról a csörgősipkát, de csak szánalmas, komikus mozdulatokkal rángatózott, még kiálhatatlanabbul csörgetve a fejébe szegezett kis harangocskákat.
Most sokan mondhatnák, elsősorban a kárörvendők: bolond szabadság ez így, és istenkém, mily rohadt, egy életen át elfekvőben. De Arthúr ilyenkor azzal érvelt, mert bizony számosan: gyermekeim, csak így gyeglén-apásan, a halál bevankalkulálva. És egy pillanatra vitathatatlanul ünnepélyessé vált, amikor ekképpen folytatta, és rendjén nem cselekedett másképp: ez is a szabadság része. És más sem tudta pontosan, mit ért ezen. Majd a kínosan beálló csendben még felfortyant, mert nagy természete volt, de nem akarok idejekorán elébe vágni a dolgoknak, és szinte szavalt már, mintsem mesélt, odakiáltva a sok buta agyú maszlagnak (ezeket a színpadi fogásokat egyébként apjától tanulta: "Ha már kutyákká aljasodtatok, miért nem jártok négykézláb?", üvöltötte vasárnaponként az ünnepi asztal mellett, csak úgy rengett a sok jóféle porcelán, finom falat, s a bor a súlyos kupákban): Most hiába irigykedtek! Miért dőltetek be hamis papjaitoknak? Miárt láncoltátok a szellemet az idő árbocához (és itt egy pilanatra szünetet tartott, mert félt, hogy nem tudják követni, hiszen elég nehéz kép volt ez), ahelyett, hogy röhögve hencseregnétek halszagú kiskurvákkal a hegyes gerincű szirteken? Miért hiszitek, hogy törvényt szabhat az ember? Ah, mit beszélek itt nektek, finnyáskodott Arthúr, mert látta, a többség mindig megakad a kiskurváknál. Ezért elnézően hagyta, hogy átéljék a jelenetet, de aztán végül már nem mondott többet. Nem úgy azok. Üres okoskodás, ringatták a fejüket szemrehányón. Ez is csak trükk, a valahogy mindenképpen túlélnivágyók hascsikarásos, görcsös próbálkozása.
- Mit tudtok ti? Mit tudjátok, hogy rühes testetek csupán elátkozott dimenziók rabja; üres, velőtlen burok, halála valóban katasztrófa, hiszen a pusztulás velejéig roncsolja szét; molekuláit nem átvezeti a halál egy másik közegbe, jámboran, hanem szétfröccsenti, -rohasztja, -zúzza, -roncsolja; olyanok vagytok, minta zöreghalász ha-hazamegy, hiába sikálja magát szörnyen, örökké bűzlik a halszagtól, így árasztjátok ti is mindenfelé halálotok bűzét. A szellem halála azonban csupán halmazállapotváltozás, áttűnés egyik időtlenségből a másikba, folytatás, de csakis így, a ti törvényeitek, a ti irányaitok nélkül. Folytatás a hatalomnélküliségbe, az embernélküli, istentelen, szellemtelen, természeti lebegésbe, és szó sincs itt ellentmondásról, és dehogy azért, mert nem ejtek róla szót, botorság lenne most azt hinni, hogy ez is csak amolyan fineszes formula, ó dehogy, s bocsássatok meg nekem ezért a bídermejer stílusért, de itt semmmi sem formula, hanem velő, éppen ez az, amely oly nagyképűen a veletek való ellenkezésre tör; igen, továbbra is folytatásról beszélek, hiszen miért ne folytatódhatna valami önmaga hiányában, anélkül, hogy ezáltal megszűnne, és éppen ez benne oly titokzatos, ez a végtelen lehetőség, amely akár megszűnni is enged, de pusztulni soha.
És midőn Arthúr emitt tartva föl is emelkedett ültében, ha éppen ült, mindenesetre annyi bizonyosnak tűnt, ismerve természetét, hogy a pillanat ünnepélyességének bűvöletében valamiféle emelkedő mozdulatott végzett, mindehhez nagyon értett, tehát amikor valóban eljutott e pontig, noha inkább feltételezhető, hogy egyáltalán nem volt közönsége, hirtelen elszégyellte magát, mint egy a deflorálás elvirágzó állapotában magát oly prózai ritmusban elfingó szűz leány, leejtette karját, és visszaroskadt kiinduló, mély állapotába, amely tulajdonképpen már egyáltalán nem is volt állapot, inkább csak tartás, hiszen továbbra is ugyanolyan kordon fogta körül, mégha a múltban annyira vágyott, s lám most elnyert időtlenségben. Mert mit keresnek itt a leírásban ezek a terrorisztikus hajlamú mélységek, ezek a testek közé hirtelen fölnövekvő árnyak, arcok törései, kidülledő szemek domborulatai, megnyílt szájak sötét odvai?
És ekkor arra gondolt, ahogy rögeszmésen mindig is gondolni kényszerült valamire, hogy ha a tér valóban nem más, mint a tárgyak elhelyezkedési rendje egy adott mezőben, akkor bizony erről a dimenzióról éppen úgy lemondhat, hiszen hol vannak szellemének tárgyai, miféle rendezőelvekről lehetne itt szó, kétes értelmű mezőről nem is beszélve?
Igen, főhősünknek jó oka volt arra, hogy kilépjen, legalábbis engedje magát kisodortatni a megszokott kontúrok közül, hiszen sejtette, ha nagyon kíméletesen akarunk fogalmazni, hogy ez az egész matricajáték csak humbug, az anyaminták rég elvesztek, de valószínű, már az első levonat is vékony takonyként kenődött szét; na jó, ne legyünk ennyire triviálisak, hiszen Arthúr mégiscsak itt ült/állt/feküdt, tehát nagyobb a valószínűsége annak, hogy a leáztatás művelete ugyan precíz volt, vagyis se túl sok, se túl kevés nedvességet nem kapott az anyag, a víz hőfokával is minden rendjén lehetett, de talán túlságosan remegett a majdhogy azt nem mondtam teremtő kéz; vagy a fene tudja, ezektől a dolgoktól minden kitelik, s nem a kéz, hanem a felfogadó lapocska mozdult el, vagy esetleg valamilyen intuíció hatására ódzkodott attól, hogy éppen őrá húzzák ezt a mintát.
Végül is mindegy, a lényeg, hogy a matrica a kulcspillanatban apró fecnikre szakadt, és már csak úgy tessék-lássék sikerült újra összesimogatni. Arról az eshetőségről most nem beszélek, hogy talán az anyaminta már eleve repedezett volt.
Ehelyett máris egy képet képzelt el magának Arthúr, egyszerű, didaktikus képet, mindig is voltak pedagógiai hajlamai, és ennek során egy hasábot látott, gyönyörű, minden oldalán sima felületű hasábot, legyen márvány, az most stílszerű, egy paradoxonnal azt is mondhatnánk, önmaga síremlékét pillantotta meg, és egyszercsak arra lett figyelmes, hogy ebből a hasábból kiszakad egy forma, és ahogy e forma szédítő sebességgel távolodott az ilyeténképpen megcsonkult egésztől, úgy foszlott szét a képe, emléke az ősanyagnak, amelyből a rész vétetett. Eközben e súlyos, tragikus következményekkel járó emlékezetkiesésben szenvedő részből, mint egy sorozatvetőből további részecskék váltak ki, és ezek ugyancsak írtózatos sebességgel vetettek ki magukból újabb részecskéket, anélkül hogy bármiféle sejtelmük lehetett volna az ősanyagról, vagy ha mégis, erről mind a mai napig semmiféle tanúságot nem tettek, és ebből joggal arra következtethetünk, hogy az őseredeti képet valóban végképp elveszítették, amelynek sajnálatos következményeként mind deformáltabbá vált a szekvenciasor.
Vagy képzeljünk el egy megpendített húrt, amely a pendítés pillanatában hullámokra szakad, de ezek a hullámok nemcsak hogy soha nem térhetnek vissza a kiindulópontra, de már nem is egybevágók vele, s ez, egy húr esetében például, köztudomásulag végzetes következményekkel járhat.
Ennek a rezgésnek, hogy az előbbi példánál maradjunk, volt azonban egy pedánsan szabályos, törvényszerű tulajdonsága, mégpedig az, hogy hullámai, ziláltsága ellenére, eminensen szabályos hajlásban, sebességgel (stb.) váltak el/szét egymástól. Erre a tényre Arthúr maga is idejekorán felfigyelt, és noha tudta: az aberrációk nem ilyen felületi jelenségek formájában jelennek meg, mégis arra gondolt, hogy még mielőtt csodadoktorként belevágna az anyagba, egyáltalán nem árthat a dolgok egyébként sem különlegesen kedvező alakulásának, ha egy kicsit megfingatja azokat a jópofa kis fizikai törvényeket, és szépen kibillenti magát ebből a rendhagyóan szabályos rezgésből, hogy akár egy vitustáncot járó kísérleti villám cikázhasson mindenféle irányokba. De ez, mint említettük, csak a jelenségek módosítását szolgálhatják. Ahhoz, hogy esetleges lényegi változásokat eszközölhessen, továbbra is meg kell maradnia a klasszikus értelemben vett dimenziótlanságban.
Miként láthattuk, az időzónából máris szerencsésen kievickélt, s mivel valóban se rendezőelv, se mező, se tárgy, hiszen szellemének rezdüléseit, dombormíves képeit, csavarjait, vetődéseit, stb. mindennek nevezhetnőnk, csak éppen a fenti három fogalom közül egyiknek sem, a tér szükségességének feltételei is indokolatlannak bizonyultak. Ettől függetlenül azért nem merültek el teljesen egyes dimenziók, pontosabban fogalmazva egyes demineziók közismert emlékei, gondoljunk például a szélességre, magasságra és különösen a mélységre, mindezek azonban, dehogy nyegleség, csupán formai azonosságok, ha egyáltalán, mert sokkal inkább csak hasonlóságok voltak.
Lám, ilyen törvénytelenül gondolkodott ez idő tájt főhősünk, összevissza zagyválva mindeféle fogalmakat, definíciókat.
Tehát amikor sorra kikapcsolta az abroncsként köré feszülő pántokat, arra a felismerésre jutott, közel sem mazochizmusból, hogy ezzel az erővel bármikor újra magára kapcsolhatja is őket, tetszés szerint, ahogy azt céljai diktálják, mivel a dimenzióknak, ha urává nem is, de ügykezelőjévé vált, ezáltal szubjektivizálva végzetesen objektívnak vélt törvényszerűségeket, amelyek ekképpen magától értetődő természetességgel minden rajta kívül eső törvénykönyvből kitöröltettek számára.
És e nagyszerű veszteség, avagy e nagyszerű veszteség bármikor megvalósítható/megvalósuló esélye, ő maga egyébként sohasem birtokolt semmiféle hatályos szabályzatgyűjteményt, csupán esetlegességei voltak, bizony gyakran olyan elbizakodottá tette, hogy nemegyszer azt képzelte, egykor még rálelhet az 5., azaz ötödik dimenzió nyitjára, amely a megértéshez vezet.
Igen, nemcsak törvénytelenül, de ennyire dialektikusan is gondolkodott Arthúr. Nem csoda, hogy meggyűlt a baja nagy horderejű dolgokkal, vegyük csak példának okáért a nyelvet, és ez még csak a kisebb bajok forrása volt, gondolta.
Nem, nem Istent kereste, bár jól tudta: Isten, ha egyáltalán, akkor végtelen hiúságának engedve bizonyára elrejtette nevét a fogalmakban, de e ravasz szókép nyitjára Arthúr sohasem juthat. De miért is lenne erre szüksége? Ez nem az ő titka.
Ha meg akarsz ismerni, mondta, élj meg, át, élj belém, pusztán a szavak, fogalmak nem elegendők. Szabadítsd ki démonjaimat, közösülj velük, mártózz meg bennük, s ha megértesz, ha képes vagy megérteni, ott a lényegem.

Arthúr mindig egyetlen képből indult ki meditációi során. Nem egyszer gondolta például: a nyelv nem más, mint bizonyos, látszólag szeszélyesen egymás után kirajzolódó képek laza kapcsolata, amelyben a szavak egységei konkrét képek, és ez az egész folyamat éppen úgy zajlik le, mint egy számítógépes portrérajzoló szalonban, ahol egy arc vonásai apró pontokká transzformálódnak, majd egy bizonyos rendszer alapján fölvetítődnek a képernyőre, ahol az egyes pontoknak már rég nincs semmi jelentése, csupán az összképnek, az azonosságnak, az egybevágóságnak.
Mindenesetre hosszú ideig babonás tisztelettel viseltetett Arthúr ezen egyszerű, ősi kódjelek iránt, hiszen a hasonlóság kezdetben valóban ördöngős volt. Csak sokkal később döbbent rá: mindez csalás, iszonyatos, szemérmetlen csalás, és a legszívesebben ripityára zúzta volna azt az átkozott masinát, mielőtt még végképp eltorzul az arc.
A leképezési folyamat során ugyanis az a perverz helyzet állt elő, hogy nem a másoló igyekezett hű munkát végezni, hanem a leképezendő objektum kezdett érthetetlen, bárgyú módon hasonulni, és eközben lassanként elveszítette eredeti alkotóelemeit, amelyek helyébe idegen kódjelek épültek.
Arthúr elrettent a gondolattól: miközben ezek a kiscserkészek ilyen játszi kedvvel szórakoznak, a masina nem az elé állított arcot képezi le, hanem önmagát, pontosabban fogalmazva kezelőjének éppen adott hangulatát.
Attól a ponttól kezdve Arthúr minden arcot gyanakodva figyelt: vajon őrzi-e még az eredeti vonásokat, vagy pedig már ez is csak silány kópia. S rettentően félt: nincs áruló jel, hiszen amikor egy mérgezett hajnalon maga is fölállt a mustrára, csak bámulta görcsös szorongással saját képmását, és érezte: akár egy számítógépes arcképrajzoló szalon kirakatában is állhatna ez a portré, csinos, barokkos műanyag keretben. Megemelte öklét és dühödten a képbe csapott - orrából piros cérnaszálként kígyózott elő a vére. A mosdó fölé hajolt, lemosta arcát, majd visszalépett közegébe. Királykisasszonyhoz illő kecsességgel ledőlt, és a továbbiakban fekvő helyzetben lebegett.
Éppen el akarta kezdeni végtagjai előkészítését a meditációs állapothoz, amikor egy orákulum bájos, önkéntelen hordozójaként, belépett teste és közege egyetlen résébe a Nő, ama - hál' istennek - húsvér valójában, és igen nagyon le szeretett volna ülni ura mellé, de erre nem kerülhetett sor, mivel Arthúr, mióta elsajátította a lebegés művészetét, feleslegesnek érezte bármiféle fekvő alkalmatosság használatát. Az asszony azonban, óh a drága, micsoda toleranc, kifinomult tapintat, szemérmesen úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. És bár Arthúr szemfülesen ugyancsak hasonlóképpen cselekedett, a Nő mégis fecsegni kezdett, Arthúr pedig kiváló ütemérzékkel bólogatni, mit sem sejtve akkor még arról, e ciripelés máris meditációja része, méghozzá különös hangsúllyal bíró. Lehúnyta szemét, és hamarosan együtt úszott asszonya delphoikus álmaival.
Tágas, nyugtalan bulvárokon osontak, körülöttük mindenféle, lopakodó, összehajló emberek, konspiratív mozdulatok, érthetetlen suttogások, a város fölé, mint nyughatatlan madárraj borult az izgatott, komor sisegés, és ekkor hirtelen kiértek egy hatalmas, országnyi térre, amelybe tucatnyi széles sugárút hömpölygött, minden kő és márvány, zöld, fehér és rózsaszín, szemben velük pedig, mint egy roppant csillagvizsgáló, űrbe fúródott kupolával a Bazilika.
Előtte, ahogy ez lenni szokott, tengerként hullámzott a tömeg, és ekkorra már tudták ők is, mit kell tenniük ebben az idegen városban, bár lakói nyelvét nem értették, a hír mégis eljutott hozzájuk: ha a fenséges trónus elé kilép a Fővarázsló és szónokolni kezd, mindenki préselje össze ajkait, és gondoljon olyan szörnyűségekre, amilyenekre csak képes, iszonytató, poklos dolgokra; és csak ámultak egymás testébe lapulva; óh Istenem, micsoda szabadság, szárnyalás, micsoda magasságok, és gyomorszájuk a torkukig fölcsavarodott e nagy megindultságban, s könnyűket sem szégyellték, és amikor előlépett a Főgondnok, elszabadult a Pokol, a néma téren ezernyi színes, műanyag, átlátszó new wave koponya, s bennük, akárcsak valami primitív, mechanikus játék, nagyfogú, rikító fogaskerekek őröltek, és láttak minden gondolatot, és sírtak a boldogságtól, hogy mindez megtörténhetett, mindennek részesei lehettek, és mindez épp velük eshetett meg, és hangosan nevetni kezdtek, eszelősen a boldogságtól, a szabadságtól. Hát nem különös?, kérdezte a Nő, de Arthúr nem felelt, csak szemével intett, kifinomult kommunikáció, és az asszony, e drága áldozat, máris illant, és Arthúr újra révbe érve arra gondolt, hogy akkor most már a legfőbb ideje lenne lassan átszivárognia a történetbe, és mert ami a szívén, az a száján, ekképpen is cselekedett.

1985/86

#