\\\\

|| exit game || hard rain || johanna || kreatúra
|| nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény
|| gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus
|| más || -ból/ből || fb # @

__\\

(1997. február 8.) Harminc éven át felültem a nagyregényről, a nagyepikáról szóló hagyományoknak, amelyeket módszeresen neveltek belém tanáraim, mestereim, barátaim, és amelyeket hosszú ideig "sikeresen" interiorizáltam. Az alkotó írás gyakorlatát tekintve harminc évig természetes (írói) ösztöneim ellen dolgoztam. 1990 januárjában hamisítatlan nagyepikai szándékkal ültem neki az NN megírásának. Közel ötszáz oldal leírása után úgy éreztem, teljesen ellehetetlenültem mint író. A kudarcérzés, nyilvánvaló okokból, aligha lehetett volna mélyebb és drámaibb. Noha a KEJ és a Keller Helén már megedzett a tűrésben. Ez a kudarcérzés azonban alapvetően más minőségű és természetű volt. Mert nem elsősorban az alanyra, hanem a tárgyra vonatkozott, és nem az önfelstilizálás vagy a hiszti működtette, hanem elementáris és egzisztenciális megrendülés. A mégis-folytatás gesztusa megadás, elfogadás, bizonyos mértékig beletörődés, és nem dac vagy egyéb modorosság volt. Néhány hónapig tartó "ijedt csend" után tehát nekiláttam az anyag feldolgozásának, és döbbenten tapasztaltam, hogy a szöveg elemeire hullik szét. Ösztönösen megrettentem, és csak miután enyhültek valamelyest irodalmi neveltetésem görcsei, akkor kezdett derengeni: az anyag pusztán természetének engedelmeskedik, és amit eddig tettem, nem volt más, mint önmagam, írói lényem, a nyelv és a gondolat, a szellem megerőszakolása. Amint elengedtem a szöveget, mintha egy mágneses mező erőterébe kerültek volna a szavak, maguktól elrendeződtek a mondatok. A maga banalitásában kellett rádöbbennem, hogy az irodalom évezredeken keresztül erőszakos, akarnok szabályrendszerek által kijelölt kényszerpályákon mozgott, és mindaz, ami módszertani, tudományos erényként jelent meg, valójában a szellem leszorításának és korlátozásának eszköze. Hirtelen megértettem az időről időre elhatalmasodó bénultság, írásképtelenség okát. Évtizedekig úgy képzeltem, hogy a szabályos időközönként bekattanó szájzár oka az elapadó, kiüresedő "tároló". A somlyói gyümölcsös két-három kilométerre volt a Dunától. A permetezéshez szükséges vizet egy házilag készített víztárolóból szivattyúztuk le. A gödör negyedóra, húsz perc alatt kiürült, ez a vízmennyiség azonban éppen elegendő volt a traktor mögé "fogott" tartály föltöltésére. Mire a gép fordult egyet, a gödör alulról újra megtelt. Az írás folyamatában hasonló törvényszerűséget véltem fölfedezni. Vagyis, amíg van utánpótlás a gödörben, megy a munka, de ha lelappadt, nincs tovább, hamarosan bekattan a már előre rettegett szájzár. Tizenöt évig tartott, amíg beláttam: Semmi értelme az apályos időszakban rám törő hisztériának, csüggetegségnek, kétségbeesésnek. Egyszerűen várni kell, kivárni, hogy újra megteljen az árok... Az ilyen köztes időszakok átvészelésének megkönnyítésére, mintegy önvédelmi mechanizmusként, alakult ki a HGGN (Humane Gesellschaft für Geistige Nekrophilie), és mindaz, ami ennek árterében megjelent. Ma már tudom, nem az apadás okozta az írásképtelenséget, a fizikai, szellemi és idegi kimerültséget, hanem a természetes szellemi ösztöneim ellen végzett írás, alkotási módszer. Hiszen éveken keresztül a legnagyobb tudattalan szellemi ellenállással küzdve kellett írnom. A hetvenes évek végéig még képes voltam napi 15-20 sor megírására. A nyolcvanas évek elején szinte már csak egy-egy szót, szókapcsolatot, mondattöredéket írtam egész nap. Nem a nyelvvel, hanem a módszerrel, az alapvetően hamis és rám kényszerített módszerrel viaskodtam, miközben egy pillanatra sem kérdőjeleztem meg e módszer érvényességét. Az ilyesfajta kétségeknek még a lehetősége sem merült fel bennem. A belém súlykolt évezredes szabályok, törvények, hagyományok, dogmák szövedéke tudattalanul is szent és sérthetetlen volt. Nemcsak a rendszeren kívüli mozgástér volt a számomra elképzelhetetlen, hanem a rendszeren kívüli bármiféle tér lehetősége is. A hagyományok megkérdőjelezése tehát valódi tabuként működött, még gondolatban sem közelíthettem hozzá, még a megnevezésig sem jutottam el. Bizonyos jeleket utólag értelmezve, a nyolcvanas évek elején indult meg bennem egy nyilván már korábban megkezdődött, ösztönös lázadási folyamat szekvenciális artikulálása. Egyre többet gondolkodtam "hangosan" is a "parttalan", "medertelen" (Devecseri) szövegről, az írás közben "bedobott gyeplőről" , az ő törvényeikről, az ő szabályaikról, az ő rendrakási rögeszméjükről. A Keller Helén később "elsikkasztott", "parttalan" bevezetőjében a rendet (az ő rendjüket) az összefüggések korlátolt gondolkodás számára áttekinthető leegyszerűsítésének neveztem... A "befejezetlenséget", az "abbahagyást" (a megszakítottságot), a töredékességet azonban továbbra is elégtelenségnek, hiányosságnak, erőtlenségnek véltem, és még magam előtt is szégyelltem bevallani a fragmentális írás felszabadult, érzéki örömét, természetességét, a gesztus magától értetődőségét. Egyre mélyebben éreztem a műveletek mesterkéltségét, lehetetlenségét, hamisságát, mégis újra és újra minden írásomat "meg akartam csinálni". Diákos alázattal engedelmeskedtem íróbarátaimnak, mentoraimnak, mestereimnek, és belátva gyarlóságaimat, önkritikusan kasztráltam magamat és szertelen írásaimat. Az iskolás, száraz vázig nyesegettem, hajlítgattam, csonkoltam mindahányat, nehogy megszegjék az általam is szentnek és sérthetetlennek tekintett dogmákat. Még a legszabadabb, legfelszabadultabb pillanataimban is a gyöngyfűzést gyakoroltam, és csak kivételesen bátorkodtam belemarkolni a szelencébe, és szétszórni a golyókat - iramodjanak, pattogjanak, guruljanak szerte-széjjel, természetük szerint. A "vörös fonal" egyszálú (és egysíkú) pályáját szövögettem ahelyett, hogy térbeli hálót csomóztam volna. Az aacheni erkélyen elhangzott mondat fontos állomást jelez életemben [és nem gondolkodásomban ("Talán egy regény minden mondatából kellene újabb regényeket írni." 1982)]. Ezen az állomáson ugyanakkor úgy haladtam át, hogy 1996-ig észre semm vettem, hol jártam akkoriban. Ma már pontosan tudom, hogy életem egyik legsúlyosabb csapásaként megélt kudarcélménye, a nagyepikának szánt és elképesztő vaksággal az írásidőben is nagyepikának képzelt NN szét-, valójában kibomlása írói felszabadulásom kezdete volt. Minden, ami e "robbanásszerű" és ösztönös dekonstrukció - a dekonstrukció fogalmának semmi köze a posztmodernek terminus technikusához - előtt létezett, egy önmagát szabadnak képzelő szellem gúzsbakötött, korlátolt, acsarkodó és örömtelen kényszermunkája volt..." (Gólem, 213. passzus)

#